Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Veréb Arnika: A felfedés lehetetlensége (Arcképleírások Szentkuthy Miklós Szent Orpheus Breviáriumában)
dik. Héloise leírásában a leíró az asszonyiságot az olajfák hegyéről ellesett ezüsttel azonosítja (101.), míg Izabella leírásában a fenti idézetben kiemelt „foszló olaj ág” a kamaszság jelölője. A leírásokban használt fogalmak pontosításához a leíró gyakran nyúl a modern értelemben vett ekphrasis eszközeihez, ahogy az olaj ág csel ében is tette,25 azonban ezeken az arcképeken nem ez a Breviárium elbeszélője által előszeretettel választott képzőművészeti esztétika uralkodik el, hanem - a fentebb bevezetett arcképtípus harmadik és egyben utolsó jellemzője - a halálesztétika. Annak értelmezéséhez, hogy miért ölti magára a szerelmes férfi tekintetén keresztül a szeretett nő egy holttest jegyeit, érdemes megvizsgálni, milyen nyelvi megoldások mentén épül fel a leírás esztétikája. Ugyanis annak ellenére, hogy a jelentések az elidegenítéstől akár az undorig is terjedhetnek, a leírások esztétikummal telítettek, ám szépségük néhol éppen a halálhoz kapcsolódó jelzőkben és főnevekben rejlik. A leírásokat megtörik azok az ellentétes pontok, amelyek jelentésükben a holttesthez, szóalakjukban vagy nyelvi megoldásaikban viszont a szépséghez kapcsolódnak, így bontva meg a leírások eredeti beállítását: a szeretett nő ideális arcképét. Mindkét leírás előtérbe helyezi az ujjakat, amelyek egyszerre veszik fel a csont elidegenítő és a simogatás szerelmi attribútumait. Az Izabella arcképnél ez a paradoxon a már ismert ellentétes fogalomalkotás mentén íródik: „Hüvelykujjának tőcsontja messzire kiállt s felső vége mindig erősen kifelé hajolt, mint egy faun szarva. Itt is az Izabella-kettősség: ideges csontbokor arabia desertából, s babusgató kosár, hernyókká varázsolt tíz telhetetlen csók.” (363.) Az Héloise arckép kétszer említi az ujjakat, először a leírás elején mint a gótika („csontváz és üde fűszál”, 101.) testi jelölőit: „[...] az ujjak hosszúságában, a körmök kígyónyelvekként elnyúlt csúcsívei [...]” (101.); másodszor a leírás zárlatában. Itt a fokalizált tárgy kettős személyiségének (párizsi luxus és szentimentális Nárcisz, 104.) testi jelölőiként működnek: „A jellemnek ezen opálozásai bujkálnak simogatásában is [...] a nézés csupa gyapjú és pehely, az ujjak meg mint a hangyász csőre vagy a körző ágai - az akarat ugyan simogató, de a tapintás tüskés, mint a szemünkbe gabalyított akác.” (104.). Az ujjak egy másik testhez, a leíró testéhez való viszonyban értelmezettek. Az ilyen kiemelésekben látható, milyen jelentős mértékben íródik rá a fokalizált tárgyra a fokalizáló nézőpontja. Héloise szándéka simogató, de a csontváz ujjak idegensége ellehetetleníti ennek a szándéknak a megvalósulását a simogatást fogadó leíró nézőpontjából. A mozdulat megtörténtsége ellenére sikertelen marad, a holttest idegensége felülírja a halott szerelmes toposzát. ▼ 25 „A tavasz tobzódása helyett képzelj el egyetlen vadszőlőlevelet, viharos márciusi felhők között - egy pontot, a vitalitás egyetlen villanását [...] S ha Janus-teste asszony-oldalát akarod megsejteni egy pillanatra, akkor ne teli fürtök rongyai közt kotorássz [itt még mindig a fiatalsághoz elképzelt szőlőültetvényen vagyunk - V.A.], hanem az olajfák hegyén lesd a levelek éjféli ezüstjét [...]” 101. Az elképzelésre való felszólítás, a viharban elővilágló vitális pont és az ezüst kiemelése az olajfák hegyén olyan képi megoldások, amelyeket az elbeszélő festmények leírásakor, festmények érzékeltetésekor (is) használ. 55
