Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 2. szám - Bódi Péter: Szálka

tesége miatti fájdalomnál. És hiába tudom, hogy ez nem racionális, hogy az agyam csak nem dolgozta még fel az új információt, mégis: csak magam miatt érzek csaló' dottságot, más semmi. Egy rozsdás vödör vagyok, amelybe beledobták egy frissen levágott állat zsigereit.

Ahogy hazafelé sétálok, folyamatosan eszembe jut, hogy a mai edzés végéről lemaradt egy bicepszsorozat, és próbálok nem erre gondolni, ami miatt megint csak erre gondolok, amiről az jut eszembe, hogy anyám haláláról majd életem végégig a bicepszszéria jut majd eszembe, és ezért pláne próbálok nem erre gom dőlni, ami miatt pláne nem tudok nem erre gondolni.

Hosszú, egyenes utca. Új építésű társasházak. Anyám is ilyenbe akart költözni. Karácsonykor mondta, hogy az utolsó éveiben semmi mást nem akar, mint egy kényelmesebb lakást, ahol kedvére unokázhat. Egy fiú, egy lány. Mint mi. Laura erről is gondoskodott. Meg úgy minden másról, legalábbis a fejemben eddig így volt. Ezzel magyaráztam magamnak, hogy nekem nem kell. Laura ott volt neki, remélem. Ekkor majdnem előtör belőlem. Érzem, hogy sírni fogok, mint egy ovodás. Próbálom visszafogni, de mintha megint nem lennék ura az idegrendszerem' nek. Körbenézek, üres az utca, az erkélyeken sincs senki. Leülök a járdaszegélyre, nagy levegő. Mivel még mindig homályos az időérzékelésem, benyomom a kát' órám stopperét, és kiadom magamból.

Egy babakocsit toló nő fordul be az egyik sarkon. Két és fél perc, ennél többet amúgy sem adtam volna az önsajnálatnak. Felállók, leporolom a nadrágom, bele' törlőm a pólómba az arcom, kifújom az orrom, majd továbbmegyek. Valamivel jobban vagyok. Anyám halála mintha még mindig nem ért volna el a tudatomig, de már legalább nem magamat gyűlölöm. Csak ürességet érzek. Mintha kitakarí' tottam volna a lakást a vendégség érkezése előtt, és nem a mocsokban fetrengve várnám őket, hiába tudom, hogy nemcsak nem akarok vendégeket fogadni, de utálni is fogom a tényt, hogy fogadnom kell őket. Ekkor kapok egy üzenetet, ráné' zek. Laura az, arra kér, hogy menjek át este, legyünk együtt, és beszéljük meg, mik a teendőink. Ok, válaszolom.

Onnan tudom, hogy az időérzékelésem még mindig nincs rendben, hogy teljesen biztos vagyok benne: hosszú percek óta várakozom a pirosnál. Pedig egyszer lemét' tem, másfél percenként vált, és mikor ideértem, már bőven piros volt. De nem zavar. Fura zemállapotba kerültem, mintha anyám halála felülírna minden hétköZ' napi stresszt, mintha hirtelen olyan állóképességű munkához adaptáltam volna a szervezetem, hogy egy laza sprintet már meg se érezzék. Csak nézek ki a fejemből, bele a piros fénybe, és a perifériás látómezőmben felfedezem az elsuhanó kocsikat, de nem érdekel egyik sem, nem érdekel semmi, csak bámulok, mint egy marha, és életemben először megértem, milyen állapotba akarnak eljutni azok, akik medi' tálnak, mert nekem eddig még sosem volt üres az elmém, de most... egyszerűen 44