Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Tóth László: „...kacsák a háztetőkön”, avagy Víz... víz... víz
októberében (egy évvel az öreg születésének századik évfordulója előtt), sikerült megjelentetnie Kovács Sándor Iván IRIS (azaz Irodalomismeret) című lapjának folyófolokkjában („S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának...77). Mellesleg, külön érdekessége krónikájának, hogy miközben a legkevésbé sem lehetett érzelmes embernek nevezni, s a haragon, a dühön, az indulaton kívül egyéb érzelmeit csak nagy ritkán volt képes kifejezésre juttatni, árvízi krónikájának vége felé szinte panteisztikus ihletettséggel szólal meg, s a természet fensége előtt meghódoló líraiság mámmár himnikus áhítattal tör elő belőle, [„...a víz még 5 hétig egyforma magasságba maradt mindenhol. Es azútán úgy gondolta mind aki legjobban elvégezte a kötelességét, nagy méltósági nyúgalommal elkezdet lassan de nem sietve vissza balagni az évszázados medrébe. Et ott aztán szintén úgy viselkedet mint Európai fójó vizek királya. Es ország határokat nem ismerve sók-sók 100 kilométereket ballag, vagyis főjik, és ott is ami tjába akad azt könyörtelenül sodorja magával. Es fójik megállás nélkül, még csak el nem éri azt az úgynevezett fojó vizek temetőjét a Fekete tengert. Es amikor azzal a sós vízzel egyesül, odt már elvesztette azt a gögös természetét, amivel évszázadokon át az emberiséget, vagyis csak a szomszédságába éllő népeket oly gyakran megfélemlítette, sokszor nagyon is mostoha volt hozájuk. Es nagyon is jó helyre ment, mert ott a Tenger vizével egyesülve mint pára felszál a meszeségbe, és onnét már mint hasznos eső, úgy húll vissza az aranykalászt ringó földre. Es akkor már az az essöre v aló átváltozását mintha kárpótlásúl adná az emberiségnek az előző károkért. Es azt a jó májusi esöketsazivessebben is fogadjuk tőle, mint nagyon sokszor az előző gögös természetét, és határt nem ismerő terjeszkedését: Neved megmarad köztünk Vén Duna.77] A költő, Tőzsér Árpád ugyanezen szembesülését a természet erőivel, a fentebb már idézett Galambok s kacsák című versében a következőképpen zárta: „Kezdődik elölről u teremtés, víz-föld tupodűs, új ősnemzés, u forró, termő kocsonyában kő, vas, cserép föld eggyé váltan. El innen, ím, csak az ember fut, ki már vegyülni nem akar, nem tud, ki mióta kivált különbolygóként, önmaga vegyít olajat, sót, ként.” T.foen pedig a mostanság különösen gyakori özönvízszerű áradások, villámárvizek - a világ bármelyik részéből érkezzenek is hírek róluk - azóta is mindig Tőzsér Árpád e, Galambok s kacsák című versét idézik fel. S csak nézi, nézi, ahogy az ember - szűkebb'tágabb értelemben - a teremtést mindig újrakezdi... 31
