Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Jaroslav Hasek: Boszniai szamárhistória; Bogumirov, a szerb pópa és Iszrim mufti kecskéje; A révnél; A Hegyalja lejtőin; A felderítő út (Száz Pál fordításai)
- Nem is lámád te azt - szólt szomorú hangon a kérdezett - itt tüzelek, s ha elalszik a tűz, máris a nyakunkon vannak ezek a bestiák. Biztos nem lenne belőlük ennyi, ha nem öntött volna ki a Morva. A figyelmemet hirtelen egy csodás tünemény ragadta meg. A mezőkön a kévék a folyó túlpartján rózsaszínben játszottak, a pajták a távok ban arannyal voltak bevonva, s úgy tűnt, Gázlós magas temploma bíbor lángokban ég. A vén erdők mögött lement a nap. Az égen hosszú csíkokban jelent meg az alkonypír.- Ez szelet jelent - szögezte le az erdőkerülő. Felkeltem, hogy megnézzem a gátat, onnét ugyanis szép kilátás nyílt a síkságra. A távolban a Kis-Kárpátok emelkedett szürkén. Tisztán és világosan lehetett látni jobbra Jókút, balra pedig Gázlós körvonalait. A Kis-Kárpátok felett kelt a Hold vörös gömbje. A szél alábbhagyott. A folyóban fickándoztak a pontyok. Az erdőkből illat áradt, körülöttem pedig szégyentelen módon kezdett szaporodni a rengeteg szúnyog. A táj látványától és a szép estétől való elragadtatottságomban arra gondoltam, micsoda remek leírás lehetne ebből az egészből, valami vers talán, naplementével. Előhúzom a zsebemből a toliam, egy darab papírt, és letelepszem egy tölgy hatalmas tönkjén. A szúnyogok egyhangú dongásba fogtak. Nyilván kissé meglepődtek az ismeretlen jelenségen. Megigazgatom a papírt a térdemen, veszem a tollat, s felírom a címet: „Naplemen”... a „te” szótag lemarad, mert egy kíváncsi szúnyog éppen orcán csípett, s pusztán kollegialitásból megcsípte az orromat is. Eszembe jutott, hogy Jozka azt tanácsolta: ha csíp a szúnyog, agyon kell csapni, majd a sérülésre egy kis darab sarat kell tenni. Lerakom hát a tollat, futok a Morvához, s a csípés helyére teszek egy kis sarat, s visszatérek a fatönkre, befejezem a szót, felírom, hogy „te”, majd tovább folytatom: „a déli erdők fölött...” elég! Az egyik nyilván feldühödött azon, hogy nem érti, amit írok, s belecsípett a karomba, utána pedig egy következő, s végül egy harmadik, egy újabb a homlokomra ül, mások a nyakam körül munkálkodnak, az arcomon, s körülöttem újabb és újabb seregek sípolják szüntelen a nótájukat.- Most már csak a menekülés menthet meg, ha annyiban hagyod a verset, viszszatérsz a borhoz, és sárral kened be magadat - gondoltam magamban. Elraktam hát a tollat és a papírt, bemázoltam összecsipdesett karomat, arcomat, nyakamat, és visszatértem a kocsma elé. Ott jól megijedtek tőlem. Amikor mindent sorra elmeséltem, nevetni kezdtek, a barátom pedig megjegyezte: - Nem tudtam, hogy a Parnasszuson is csípnek a szúnyogok.
