Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Bence Erika: Két jó szöveg után (Kovács Bálint: Vágták volna le)
110 amelynek segítségével nem reagál a felesége verbális támadásaira, illetve csak a gyerekszoba csukott ajtaja mellett hajlandó végighallgatni a kiabálását, mindent jól csinál, s megvédi lányát a traumától – valójában csak a felelősségvállalásra és a védelmezői szerepre való alkalmatlanságát fedi el. A tanult tehetetlenség magatartásmintáját közvetítik Zsófi felé is, ezért a lány magába zárja minden lelki gondját, s csak azokban az álmaiban jelennek meg, amelyeknek tartalmára később nem, csak a nyomasztó hangulatukra emlékszik. Legtöbbször még a pszichológusnál sem képes róluk beszélni. A hipnózis során Zsófi életének egyik legnagyobb, a felejtés mélyéről előbányászott traumájára derül fény. Fontos hangsúlyozni, hogy csak az egyik, inkább csak a másodlagos sokkélményt kiváltó eseményről van szó. A tízéves, magányos kislány egy nap ugyanis levágott kézcsonkot talál egyetlen játszótársa, a közeli kórház udvarára ki-kiszökdöső Bundás kutyaházában. A groteszk eset mögül egy másik család, az anya lánykori barátnője, Erzsébet nem kevésbé frusztráló története bontakozik ki. A daganat miatt eltávolított kéz, ami a hamvasztóba szállítás során esett le a kocsiról, ugyanis az ő édesapja amputált végtagja volt. A szülők a megrázó eset miatt keresik fel a kórházban lábadozó férfit, aki elmeséli nekik az élettörténetét: a bántalmazó apa miatti traumatikus gyermekkorától, a felesége halála miatti depresszióján, a lányától és annak családjától való eltávolodásán át a csonkolással végződött betegségéig. Élete tragédiáját – legalábbis az ő szempontjából – a balkezessége okozta, amit édesapja nem bírt elfogadni, ezért erővel kényszerítette a másik használatára. Elmondása szerint ebből, vagyis a jobb keze ügyetlenségéből következett minden későbbi gondja: az apjától elszenvedett verések, kontrollálhatatlan kézmozgása, illetve a balesetek, amelyeknek során a tárgyak kiestek a kezéből; magatartászavarai, türelmetlensége, idegessége és erőszakossága. Utóbbi jelenségekről azonban már – egy véletlen találkozás alkalmával – a lánya számol be azoknak az embereknek a higgadtságával, akiknek végül sikerül leszámolniuk mérgező családi kapcsolataikkal, eltávolodni tőlük, és új életet kezdeni. Zsófi anyja számára ez nem elsősorban azért döbbenetes élmény, mert rájön, hogy a Gyuri bácsi által interpretált történetnek épp az ellenkezője igaz (a férfi nem elsősorban áldozat, hanem maga is elkövető), hanem mert a látszatkeltés, az igazságot palástoló hazugságok működésképtelenségére is rámutat. Ilyen szempontból ingatagnak bizonyulnak azok a magyarázatok is, amelyek a saját családjában felállított korlátokat és védekezői magatartásokat igazolják: sem a kislány szívbetegségének története, sem a jól működő család (amely szükség esetén „összezár”) képe nem fedi el végtelenségig a valóságot. A főorvos a kórházban szembesíti az igazsággal: a kislányt nem kell sem mozgásában, sem a szabadságában korlátozni, s főleg nem újabbnál újabb vizsgálatoknak alávetni, mivel rég kinőtte a születési rendellenességet. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a felnőtté vált Zsófi szüleitől
