Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Beke József: Arany János verselésének egyéni sajátosságairól
36 Mindenki annyit ér, ahogy Betölti hívatását: Nem kérgesült bürokrata Ő, aki... Ugyancsak áthajlásos példa ez az idézet a „Vörös Rébék” című remek ballada elejéről: „Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült –” Mivel Arany ezt egy népmondából idézi, ezért kimondható, hogy sem a népi, sem az általános köznapi beszédtől nem teljesen idegen ez a picike kis „megállás” a névelő után. Például így halljuk-mondjuk pillanatnyi szünettel: Tudja a / csuda! Megette a / fene! (Lám: az áthajlás a közbeszéd felé közelíti a verset!) Igen érdekes Arany véleménye ezzel a közbeszédben is tapasztalható előbbi jelenséggel kapcsolatosan. Erdélyi János, a kor talán legkiválóbb irodalmi kritikusa természetesen részletes bírálatot írt Arany első, 1856-ban megjelent „Kisebb költemények” című verskötetéről. Írására a költő levélben válaszolt (Nagy-Kőrös, 1856. szept. 4-i dátummal), s ebben így fogalmazott a névelőnek az előbbi idézetben lévő helyzetéről: „Kétségtelen előttem, hogy cezúra [= sormetszet] által a névelő elszakadhat a ritmus sérelme nélkül... „Menjen ki a // nagy erdőre” (népdal) helyes ritmust ad... Miért? Mert így a hangsúly mindenik szakasznak éppen az első szótagjára esik: Menjen... nagy...” Valóban. Gondoljuk meg: ha a névelő átmenne az új sor élére, ott kényszerűen, csak igen furcsa hangsúlyt kaphatna. Hozzáteszem itt azt a gyanúmat, hogy Arany János mielőtt leírt volna bármely versszöveget, magában mindig kimondta. (És jó belső hallása volt: a kőrösi tanár kollégák hallhatták közös névnapokon énekelni, de a zene sem állt nagyon távol a Tamburás öreg úrtól.) Úgy érzem, éppen ennek a „magában hallott” alkotó folyamatnak eredményeképpen születhetett tolla alatt az alábbi két versrészlet is az utolsó sorok ilyen hiányjeleivel: Meneláosz hősöm neve; Róla írt volt már Homér, S amit ő írt, nem is adnám Ezer ilyen álomér’ S ki ne vágynék a deli Szép Parisnak tetszeni?
