Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Beke József: Arany János verselésének egyéni sajátosságairól
29 Esküszöm, szép LILLA! hidd el, Hogy miolta kellemiddel Megkötöztél engemet, Már azólta semmi szűznek, Semmi nyílnak, semmi tűznek Nem nyitom meg szívemet. (Az esküvés) Ebben a kis alkotásban (ahol a „nyíl” természetesen Ámor nyilát jelenti) olyan költeményt olvashatunk, amelyben már nincs előre várhatóan befejeződő sorvég. Olvasás közben szinte meglepő, hogy a „hidd el”-re következő kitűnő „kellemiddel” rím után nem záródik le valami, hanem a természetes beszédnek megfelelően megy tovább a vers; és ugyanezt érezzük a „szűznek”-re rímelő „tűznek” után is: folyik tovább a verses beszéd. Mondhatni: ez szinte természetes beszéd is, de ugyanakkor mégiscsak vers. Ezt okozza az enjambement, amiről az 1963-as kiadású Magyar irodalmi lexikon3 éppen ezt hangsúlyozza: „...arra hivatott, hogy a beszélt nyelvhez vigye közelebb a verses dikciót” [= előadásmódot]. Az áthajlásos versépítés persze ekkor már nem ritkaság a magyar irodalomban, bár csak olyan alkotókat találunk, akiknek művei nem valószínű, hogy hatottak Arany Jánosra. A Csokonaival szinte egyidős Berzsenyi Dánielnek talán legismertebb nagy verse első szakaszában is láthatjuk az áthajlást, a jelzőtől a jelzett szó átlépését, „elszakadását”: Forr a világ bús tengere, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti. (A magyarokhoz) A kissé idősebb Katona József kevéssé ismert verseiben is megtaláljuk ezt a költői eszközt: Múlt! Elraboltatott vagyon! Sietve az öröknek éktelen nagy tengerébe folyt. (Idő) Ekkor Csokonai néha annyira „modern” már, hogy teljesen rímtelen verset is alkot: ▼ 3 I/293.
