Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Horváth Florencia: Pihenőpontok az érzékenység útján (Hajdu Levente képeire)
71 Horváth Florencia Pihenőpontok az érzékenység útján Hajdu Levente képeire (2014–2023) Egy. A fényképész olyan, akár a jó prózaíró, a rutinos kereső, aprólékosan dolgozó szobrász. Egyetlen szeplőre irányítja a figyelmet, de tudjuk, ez a szeplő nincsen arc vagy hát nélkül, a hát vagy arc pedig nincsen ember nélkül. Hajdu Levente képein végigvonul ez a gondolat, figyeljük csak meg a strandoló bácsit vagy a kamera felé futó kutyát. Nem a bácsi lesz igazán érdekes, hanem a fény-árnyék játéka a bőrén, nem a kutya lesz figyelemre méltó, hanem a szeme, vagy a háttérben sejtelmesen nyitva hagyott szobaajtók. Kettő. „Haza akartam, hazajutni végül.” A képeken csak sejthető az elindulás és a megérkezés momentuma, a képek az úton levésnek felajánlott áldozatok. „Irtóztató árnyam az udvaron, / Törődött csönd, öreg szülők a házban.” Aki végignézi őket, családlátogatást tesz, miközben ismeretlen arcokkal találkozik, járókelőkkel köt barátságot, a szomszédban letáborozók holmijára vigyáz, miközben azok fürdőznek. És megjelenik egyetlen alkalommal az önarckép is, az, aki lenyomatokat készít a figyelmét megragadó gesztusokról, mimikákról, távolról, félig eltakarva örökíti meg önmagát. Szignózza az anyagot, de háttérbe vonul, csupán csak utal jelenléte által a személyes érintettségre. Mesél, de hitelesít is, azt mondja, higgyetek el mindent, első kézből adom át, ott voltam. Sokaknak megadatott, hogy a nagyszüleik konyhájában ülhessenek. Nagy valószínűséggel több hasonlóság volt ezekre a sokakra szegeződő szemek által rögzített pillanatfelvételek és a falakon láthatók között. Közös otthonosság, kölcsönös ismerősség. A múlt és a jelen évezred találkozása valami ízlésficamos rendben. Kerítések, rácsok, meggyötört arcok, ráncos tekintetek. Felmenők, utódok. Minden itt és mostban ott lakik, ami valaha volt. Három. Saját nagyszüleinkről emlékeink vagy a családi album alapján élnek képek a fejünkben. Ezek a karakterek számunkra eddig sosem látott alakokként jelennek meg, mégis sokszor tudjuk, kicsodák, némelyiken hasonlatos vonásokat figyelhetünk meg, mozdulatokat és odafordulásokat társíthatunk. Abban a pozícióban találkozunk velük először, ahogyan a fotók mutatják őket, de életre kelnek, megelevenednek képzeletünkben. A beállítás által beleolvashatunk hétköznapjaik történetébe, direkt válaszok nélkül, csupán felmerülő kérdéseinken keresztül. Ásít vagy ordít a kitátott száj. Saját fájdalmát vagy mások őrületét mutatja a halántékhoz érintett ujj. Tálal vagy nehezebb időkre lefagyaszt a műanyag dobozba merített villa. A fotók eltávolodnak esztétikai elméletektől filozófiai sémáktól, hangulatokra, érzelmekre irányítják a fókuszt. Bepillantást engednek, visznek magukkal, lelepleznek, összehoznak, összeismertetnek.
