Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Két végtelen között az ember (Patkós András akadémikussal Staar Gyula beszélget)
60 lett volna erkölcsös, ha visszautasítom a feladatot, mondván: de hát én kutató vagyok! Így azután igent mondtam, elvállaltam. Más oldalról nézve, legyek őszinte magamhoz, a kutatói, egyetemi tanári minőségemet mindmáig jó nemzetközi középszínvonalúnak érzem, és éreztem már nagyon korán. Ebben van önkritika, de van öndicséret is. Mert nem triviális az, hogy az ember olyan szintre kerül a kutatásban, hogy több évtizeden át, egyenrangú félként tudjon részt venni a nemzetközi szaktudományi kommunikációban. Időnként tudjon újat mondani, időnként pedig kapcsolódni mások felvetéseihez. Ugyanakkor nem tartottam kulcsfontosságúnak az állandó jelenlétemet a kutatásban. Ha tevékenységemtől nem idegen, konkrét cél eléréséhez kérték a segítségemet, nem bújtam el a feladat elől. Úgy voltam vele, a tudományos kutatás ráér, megvár. A rám bízott munka elvégzése után mindig továbbadtam ezeket a pozícióimat. Kivétel ez alól a Természet Világa és az Eötvös Loránd Fizikai Társulat misszióját segítő tevékenységem. – A tudomány problémái, vagy a mindennapok gondjaival átszőtt vezetői feladatok jelentettek számodra nagyobb kihívást? – A vezetőként vállalt feladataimat éreztem könnyebbnek. Azokat jó megközelítéssel, az együttműködők körének jó megszervezésével sokkal egyszerűbb volt megoldani. Amikor ezekre a feladatokra vállalkoztam, soha nem kételkedtem, biztos voltam abban, hogy képes vagyok megoldani azokat. Minden feladatmegoldásom stílusában a társadalomról vallott felfogásom tükröződik. – Hogyan értsük ezt? – Például, amikor tanszékcsoport-vezető lettem, az volt a feladat, hogy átalakítsuk a fizikusképzés tanrendjét, közelebb hozzuk a nemzetközi gyakorlathoz. Szemináriumsorozatot szerveztem, ahol az elméleti fizikai és a laboratóriumi programokat megvitattuk. Az adott területen általam aktívnak és előrevivőnek tartott kolléga elővezetését komoly diszkusszió, olykor nagy viták követték, ami után csak olyan tanrendet fogadtunk el, ami mindenki számára tolerálható volt. Mindig egyfajta horizontális háló kialakítására törekedtem, arra, hogy egyenrangú emberek együttműködésével születhessen végeredmény. 1992-ig már összeállítottunk egy teljes fizika-felsőoktatási programot, beleértve a PhD-képzést. A rendeletileg csak 1994-ben beinduló doktori képzés fizikusprogramját is elkészítettük. A Bolyai Kollégiumban már 1993-ban beindultak az intenzív doktori tanfolyamok, ahová neves külföldi előadókat is hívtunk. E programoknak egy része azután beépült az egyetemen a doktoranduszoknak szervezett előadásokba. Amikor bevezették a 3+2-es, alap- és mesterrészre szétbontott képzést, akkor a kétezres évek elejére kiderült, hogy a mi korábbi tantárgyprogramunk túl
