Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Móser Zoltán: Egybeköttetett tekintetek
36 A nehéz barátfej bólogatott, néha odavillant a szemüveg Jancsira, és elhangzott egy-egy kérdés. Szántszándékkal tetted? Kárt is okoztál? Meg akartad bántani az illetőt? Hirtelen haragodban tetted, vagy már jóval előbb elhatároztad? A fiú őszintén megfelelt mindenre. Végül nagy lélegzetet vett. – Loptam is, tisztelendő úr. – Mit? – Gesztenyét. – Szelídgesztenyét, ugye. Mennyit? – Egy sapkával – mondta Jancsi, és a réshez csúsztatta Bocskai-sapkáját. A pap kézbe vette, megforgatta. – Ebbe nem fér több fél kilónál – mondta. – Úgy hetven, nyolcvan fillérnyi. Tudod ugye, gyermekem, hogy a halálos bűn egy pengőnél kezdődik. Jancsi elámult térdeplés közben. Honnan tudja ez az öreg barát, hogy mennyi a gesztenye ára? Hiszen ezek nem járnak a piacon. Mégis tudja! – Bűnt követtél el, de bocsánatos bűnt. Vigyázz, hogy nagyobb korodban ne tégy ilyesmit, mert akkor már a sapkád is nagyobb lesz. És a tolvaj telerakja zsákját! – Más bűnöd nincs, gyermekem?” Ekkor Jancsi azt is bevallotta, amit gondolatban cselekedett, hogy megcsókolta a 11 éves Katicát, akinek arcát ott erősen maga elé képzelte. „– Azt sem szabad – mondta a gyóntató pap, és megkérdezte: – Újra megtennéd? – Meg – felelte a fiú, alig mozgó szájjal. A finoman megmunkált rácson keresztül szembenézett a teli arcú pappal. Meghökkent, kék szemek vizslatták, megállt még a szemüvegkeret arany villogása is. – Fiam, fiam. Aztán újra a régivé változott az öreg pap tekintete. – Nagyot vétkeztél, gyermekem. De várjál tíz évet. Ha akkor is szereted azt a lányt, vedd feleségül, és csókolózhatsz vele, abban majd az Úrnak is kedve telik. Jancsi soha el nem érhetőnek érezte azt az időt, de azért lehajtotta a fejét. – Igen, tisztelendő úr. – Mondj el áldozás előtt harminc... igen, harminc Miatyánkot és Üdvözlégyet, azután pedig minden nap estéjén tízet-tízet. Az Úristennel való gyakori társalkodás visszatart téged a rossztól. Nem vagy te elkárhozni való lélek. Lassan keresztet vetett a térdeplő fiúra, majd elmormolta a föloldozás és elbocsátás szavait. Jancsi majdnem sírva támolygott ki a gyóntatófülkéből. »Nem vagy te elkárhozni való lélek!« Ó, csak még egyszer szóba állhatna az idős szerzetessel.”3 ▼ 3 Szabó, Iskola a magasban, 297–300.
