Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 9. szám - Sodródás és körbeérés. (Balogh Kristóf Józseffel Áfra János beszélget)
101 – A Medgyessy egy elképesztően jó hely volt, sokat adott, hogy oda járhattam. Mindenkinek színes volt a haja, rajzóra keretében festettük ki a termet, és tényleg meg lehetett vadulni. Az iskola igazgatóját, Fekete Józsefet gyakran emlegetjük, állandóan filmekről beszélt, aktuális jelenségekről, volt humora. Kővári Attila lett az osztályfőnököm, aki ellen ekkoriban iszonyatosan próbáltam lázadni. Festettem valamit a rajzórára, aztán ahogy kicsöngettek, látványosan belegyűrtem a kukába. Ez egy nagyon tinis, sötét időszak volt. Szerintem szegénynek egy nagyon nagy küzdelem volt osztályfőnöknek lenni, mert nem ilyen alkat. Ha úgy érezte, nem dolgoztunk az órán, vagy összecsesztünk valamit, azt mondta, hogy nem baj, mert amit alkotunk, azt úgyis a kollektív tudattalanból hívjuk le, és hogyha mi nem akarjuk, hát akkor majd más megcsinálja jól. Nagyon furcsa, amikor az embert így osztják ki. Aztán később László János meg Varga József tanított a grafikára. Előbbivel például azon versengtünk, hogy a lomtalanításon vagy a zsibin melyikünk milyen random dolgot talált éppen. Molnár Dóra Eszter is egy nagyon fontos hatás, akivel gyakran cseréltünk friss zenéket. Azon túl, hogy ez egy szabad suli volt, egy baráti közeg lett számomra. – Szerintem mi részben Kővárinak köszönhetjük az ismeretségünket, eljöttél, amikor a Debreceni Református Nagytemplomban nyitottam meg az egyik kiállítását (Kali Yuga, 2015). Néhány hónappal később a debreceni Sesztina Galériában találkoztam a munkáiddal (Spontán kezdés, 2015), ahol a szakképzősök közül hárman mutatkoztatok be festményekkel. Azt hiszem, ez volt az első kiállításod a Medgyessy falain kívül, mégpedig rögtön egy nagyobb anyaggal. Aztán pár hónapra rá ismerkedtünk meg személyesen, miután megkerestél, hogy nyissam meg a H2O Galériába rendezett csoportos tárlatotokat (Transport, 2016). Engem akkor felvillanyozott, hogy végre van egy kis fiatalos, kockázatvállaló pezsgés a debreceni vizuális művészetben, és ezt elsősorban a te szervezőkészségednek tudtam be. Milyen motivációk vezéreltek, hogy összefogd a közeget, és hogyan láttad akkoriban, illetve látod manapság az itteni szcénát? – A Sesztina Galériát Majoros László vezette, akit apámon keresztül ismertem, ott vették meg először művemet, egy pici temperafestményt, amely a Mihály-napi vásár egyik esti büfékocsiját ábrázolta. Ezek az esti debreceni jelenetek valahogy megmaradtak, illetve vissza-visszatérnek azóta is. Amikor ott kiállíthattunk, egy jobb időszaka volt a debreceni vizuális művészeti életnek, működött még a b24 Galéria, ahol az Új Hullám-kiállítások épp a művészeti egyetemek debreceni kötődésű hallgatóira koncentráltak. Több minden volt, mint manapság, de mi akkor is nagyon küzdöttünk, és kerestük a lehetőségeket. Volt akkor egy erős baráti köröm, akikkel filmeztünk, írtunk, Varga Szabolcs Lajos például csinált egy pici fanzint, amibe pársoros verseket gyűjtött be tőlünk, nagyon-nagyon pörgött ez az egész társaság. Ezek az emberek szerencsére sikeresek most is, látom őket, hogy itt-ott felbukkannak Budapesten. Debrecen ingerszegényebb közeg
