Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Csenki Nikolett: A felejtés elleni „orvosság” (Irene Vallejo: Papirusz. A könyvek története az ókori világban)
149 az a megállapítása, miszerint az alexandriai könyvtár – a múlt megőrzése mellett – egy olyan társadalom előképét hordozta magában, mint amely napjainkra is jellemző, azaz egy globalizált struktúra meglétét feltételezi az ókorban – a kijelentés alátámasztása azonban már elmarad. („Az alexandriai könyvtár nem csak azért jött létre, hogy a múlt örökségének nyújtson menedéket. Előbástyája volt egy miénkhez hasonló, globalizáltnak nevezhető társadalomnak is.”, 54.) Irene Vallejo szeretettel és tisztelettel fordul a könyvek és azok története felé, nem lehet nem párhuzamot vonni Ráth-Végh István A könyv komédiája című munkájával – noha 1937-ben jelent meg –, amelyben a szerző megmutatja a könyvek kevésbé pozitív oldalát, kendőzetlenül ad hírt az értelmetlen, zavaros írásokról, vagy éppen a félresikerült kiadásokról. Olyan ez a munka, mintha a Papirusz per sziflázsa lenne; a két kötetet összevetve az az érzésünk támad, mintha a könyvek és azok történetének mélysége és magassága egyszerre tárulna fel előttünk: Vallejo a könyvek mindent kizáró nagyságát, Ráth-Végh maliciózus hangja azok esendőségét, viszonylagosságát fedi fel, miközben mindketten elképesztő művelődéstörténeti érdekességekkel ismertetik meg olvasójukat. A Papirusz és A könyv komédiája című munkák elméleti igényességgel és felkészültséggel egyaránt felvértezettek, de míg Vallejo munkája leginkább olvasmányosságával, addig Ráth-Végh parádés stílusával ragadja el az olvasóját. A könyv komédiáját egyébként nem érdemes komolyan venni, valóban szigo rúan komédiaként érdemes hozzáállni. Elég, hogy maga a szerző komolyan vette, hiszen Ráth-Végh elképesztő kutatómunkát végzett, hatalmas tudásanyagot mozgat meg az anyagban, éppen ezért töménynek és sokrétűnek tűnhet huzamosabb olvasáskor, ezért is érdemes lassabban haladni vele. E szerteágazó tematika miatt valójában összefoglalhatatlan, mi mindenről szól ez a kiadvány: a számtalan érdekesség mellett (a dedikációk története) például külön fejezetet kapott az asszonyi állat embervoltát kétségbe vonó és cáfoló „tanulmányokról” írottak, a ponyva-, vagy éppen a vámpírirodalom. Ez a munka is, hasonlóan a Papirusz hoz, „kötelező” darab minden, a könyvek iránt szenvedélyt tápláló olvasó számára. Hiába vizionálták – elsőként McLuhan a magyarul 1985-ben, Vége a Gutenberggalaxisnak? címmel megjelent munkájában – a nyomtatott könyv pusztulását, Vallejo munkája bebizonyítja, mennyire időtálló „találmány” a könyv, amely „hosz szú évszázadok óta a szövetségesünk egy olyan háborúban, amelyet nem jegyeztek fel a történelmi kézikönyvek. Ebben a harcban őriztük meg értékes alkotásainkat: a szavakat, amelyek nem többek légfuvallatnál; a történeteket, amelyeket azért találtunk ki, hogy a káosznak értelmet adva túléljük azt; a valós, hamis és mindig ideiglenes ismereteinket, amelyekkel a tudatlanságunk kemény szikláját karcoljuk össze.” (16.) És talán ebben áll a könyv legnagyobb érdemes és truvája, azaz: rámutat az írás médiumának egy nagyon fontos aspektusára, miszerint az írás az egyetlen olyan közvetítő közeg, amelyen az emberiség történetét végigpásztázva
