Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Pál Sándor Attila: A múlt mint munkahely (László Ferenc: Honi bestiárium és György Péter: A gyanútlanság vége)
123 alapvetően hibás formájára ítéli magát. Tudatlanságában az akció-reakció logikát követve csak azokat a hatásokat képes rögzíteni, amelyeket az általa nem ismert szerzők fejtettek ki azokra a szerzőkre, akiket értelmezni szándékozik és akik tevőleges elutasításukkal hozzájárultak amazok eltűnéséhez; ezzel megtagadja magától mindannak valódi megértését, ami a fennmaradtak munkáiban és elutasításaikban az elsüllyedt szerzők tettének és létének közvetett terméke.”2 Akárha László Ferenc könyve e megfontolandó és fontos tézisek illusztrációjaként született volna: 33 portrét és pályaképet tartalmaz a XX. századi magyar irodalomból, mint azt az alcím is leszögezi, s nem a vitathatatlan tekintélyű, divatos vagy kellemesen olvasható és dicsérhető szerzőkből válogat. Ugyanakkor „[e]z a könyv nem irodalomtörténeti és pláne nem irodalomtudományi szakmunka.” (7.) – szól rögtön az előszó első mondata, ami egyfelől kissé indokolatlanul defenzív még minden előtt, viszont tiszteletreméltóan őszinte is, hiszen nem árul zsákbamacskát. Mint írja, vállaltan szubjektív válogatásról van szó, s nem feltétlenül az elgurult és elveszett gyöngyök összekapdosásáról, hiszen rossz írókról is szó van, poros művekről, melyek inkább érdekesek és tanulságosak, mint elsőrangúak, jellemtelen skriblerekről, akiknek adott esetben az élete volt rendkívül érdekes. Viszont a szerző állítása szerint csak olyan művekről és olyan írókról írt, amiket és akiket valóban olvasott, ami, persze, manapság szintén dicséretes becsületességre vall. A szövegek eredetileg a Magyar Narancs Elsüllyedt szerzők című, meglehetősen hektikusan jelentkező cikksorozatában jelentek meg. A rovat mindezidáig utolsó írása, ha a lap internetes archívuma nem csal, 2021-ben jelent meg,3 s egyik leg emlékezetesebb darabja véleményem szerint Lengyel Imre Zsolt esszéje volt Sásdi Sándorról4 (a sorozatot felvezető beszélgetést pedig Bán Zoltán András és Bojtár Endre folytatták le, immár 17 évvel ezelőtt)5 . Ide készültek tehát László írásai ere detileg, s ezeket gyűjti egybe a könyv (nem hiánytalanul, a Justh Zsigmond-portré például kimaradt). Vállaltan a másod-harmad-sokadvonalról van szó, ami nélkül nincsen első osztály sem, hiszen jó, ha az ember zseniális, de nem árt valamihez képest annak lenni. Lényegében tehát arról van szó, hogy ezek a szerzők a magyar irodalom elfeledett, sötét vermekbe száműzött szörnyei, akiket most megmutat az érdeklődőknek a rémmester. Én pedig biztosan ideális közönsége vagyok egy ilyen freak show-nak. ▼ 2 Pierre Bourdieu , A művészet szabályai. Az irodalmi mező genezise és struktúrája (fordító: Seregi Tamás). Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, Budapest, 2013. 91. 3 Legát Tibor, Aki jobban szeretett írni. Feleki László (1909–1989) . Elsüllyedt szerzők L. 2021. május 12. Link: https:// magyarnarancs.hu/sorkoz/aki-jobban-szeretett-irni-238390 Utolsó letöltés: 2023. május 9. 4 Lengyel Imre Zsolt, „Belesuszteroltam a szenvedést”. Sásdi Sándor (1898-1992) . Elsüllyedt szerzők XXXVII. Magyar Narancs, 2013/40. 36–38. 5 Nem kanonizált kánonok. Bojtár Endre és Bán Zoltán András beszélgetése . Magyar Narancs, 2006. február 23. Link: https:// magyarnarancs.hu/konyv/nem_kanonizalt_kanonok_-_bojtar_endre_irodalomtortenesz-65189 Utolsó letöltés: 2023. május 9.
