Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Grendel Lajos: Önéletrajzi töredékek (részletek)
68 Nálunk, az általánosban és a középiskolákon mindent elkövettek azért, hogy utáljuk az irodalmat. Én József Attilát és Ady Endrét már egyetemistaként szerettem meg, a középiskolában – enyhén szólva – utáltam. A középiskolai Ady- és József Attila-oktatás torz képet festett a legnagyobb huszadik századi költőinkről, nem is szólva Babitsról, Kosztolányiról és a többi nagy költőről. Füst Milánról és Szabó Lőrincről még csak nem is hallottam (nem is beszélve Pilinszkyről). József Attilát halálának 30. évfordulóján ismertem meg igazán – a Szabad Európa rádió hullámhosszán. Egész más képet kaptam [ott] a költőről. A nagy verseinek nyoma sem volt a középiskolai tananyagunkban. Adyt még később, elsős magyar szakos egyetemista koromban szerettem meg igazán, mi több, a rajongásig. Az Új versek és a Vér és arany voltak a kedvenceim, majd a világháború alatt írt versei, amelyek erősen eltértek a tíz évvel korábban írt verseitől. (Persze megint csak nem teljesen, például Az eltévedt lovas tipikus szimbolista mű.) A point of view-t és az átélt beszédet viszont igazából Faulknertől és Virginia Woolftól tanultam meg, pedig a fő érdem Henry Jamesé, akit a magyar olvasóközönség kevésbé ismer. Az egész huszadik századi világirodalom a point of view és az időfelbontás legkülönfélébb variációjával van tele – különösen az amerikai irodalom (Henry Jamestől Hemingwayen és Faulkneren át egészen Vladimir Nabokovig). Hálával tartozom Kocsis Karcsinak, hogy az amerikai irodalmat megkedveltem, sőt az első számú külföldi irodalom lett a számomra. Nem utolsósorban a beszédmódja, vagyis a szabad-függő beszédmódja révén. Vagyis a XIX. századhoz képest, melyben minden titkot tudott az író a figuráiról, a XX. század lemondott erről a mindent tudásról, és a szabad-függő (point of view) beszéddel sokkal mélyebbre merészkedett, sokkal több kaput kinyitott, mint a XIX. századi művek egyáltalán (lásd még például Cortázart vagy Márquezt). A magyar irodalomban Mándy Iván lett a legnagyobb mestere a szabad-függő beszédnek, holott már Krúdy is megpróbálkozott vele. A titok része lett az irodalomnak, vagyis mindent nem lehet megtudni az irodalomból – nincs Hegel és nincs Marx, és persze nincs világmegváltás. Csak beszédmód és technika van? De ez sem igaz. A nouveau roman elég gyorsan kimúlt, noha egyáltalán nem volt felesleges. Sőt! Arra figyelmeztette az írókat, hogy lehetséges, sőt el is kell menni a határig, ahol az irodalom mintegy fölszámolja önmagát. Ez egy nagyon fontos figyelmeztetés volt, hála a francia neoavantgárdnak. És a szépirodalom öntörvényűségét is bizonyította. Lehetetlen az irodalmat megérteni Robbe-Grillet nélkül. Ez egy újabb paradoxon, de az irodalom tele van paradoxonokkal. Nem értése a paradoxonoknak egyben nem értése is az irodalomnak (lásd Lukács György esete Madáchcsal és az egész huszadik századi világirodalommal).
