Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 7-8. szám - Grendel Lajos: Önéletrajzi töredékek (részletek)

61

zaírókról. S én meg akartam ismerni őket, ez természetes volt. Ha író akarsz lenni, ismerned kell a kortárs irodalmat is. Ez számomra evidens, mint ahogy kétszer kettő az négy. Egyébként is: dilettantizmus nem ismerni a kortárs vagy az előző nemzedékek irodalmát. S a világirodalomra is vonatkozik ez. Az utolsó előtti napon – mármint a táborban – Dominik Tatarka rövid eszmefuttatását hallottuk (az egész tábor, tábortűz mellett, mert este volt) az aktuális politikai helyzetről. Tatarka is sztálinista volt az ötvenes években, de aztán időben kiábrándult, majd 1968 után a haláláig a nagyon kevés szlovák ellenzéki közé tartozott, úgyhogy a könyvei csak a rendszerváltás után jelenhettek meg. Nos, [ahogy] Tatarka beszélt, az eléggé vészjósló volt. Még Ágcsernyő előtt voltunk, a csehszlovák és a szovjet vezetés majdnem szakítása idején. Tatarka jól látta a helyzetet. Még egy hónap volt hátra az invázióig, és Tatarkának már akkor sem voltak illúziói, noha a megszállásról, legjobb tudomásom szerint, nem beszélt.

Aztán véget ért a tábor, hazamentünk, és újra kitört a nyár. Engem fölvettek másodszor is az egyetemre, de most már magyar–angol szakra. Augusztus elején látszólag békét kötöttek a szovjet elvtársak a csehszlovák elvtársakkal. Nos, föllélegeztünk. Hogy milyen [megalapozatlan] volt ez a föllélegzés, csak augusztus 21. után tudtuk meg. Két dologra emlékszem igazán, s ez a két dolog már előrevetítette a vihart. Az egyik Vasiľ Bilaknak nem sokkal az augusztusi megszállás előtt a szlovák rádióban mondott beszéde. Elég sztálinista beszéd volt, teli fenyegetésekkel. Ugyanakkor a reformpárti[ak mellett] elkötelezett František Kriegel beszéde, melynek végkicsengése az volt, hogy Damoklész kardja [leng] felettünk. Augusztus 20-án volt Pesten a táncdalfesztivál döntője. Este [A.-val] végigcsavarogtuk a várost, és mindenféle „nagy” dolgokról beszéltünk, mondjuk a teremtésről meg a halálról meg a csillagok állásáról meg a lópikula tudja, hogy miről. Éjfél körül feküdtem le. Hajnali háromkor fölébredtem, mert nem messze tőlünk harckocsik zaja hallatszott. A csehszlovák hadsereg, gondoltam. Gyakorlatoznak. És aludtam tovább. Reggel hat óra tájban az egyik haverom ébresztett föl. Itt vannak az oroszok, mondta. De nem az oroszok voltak, hanem a magyarok.

Harmad- vagy negyednapon, Galán Gézával (a készülő magyar ifjúsági szervezet afféle titkára volt) Léván elmentünk a pártbizottságra tiltakozásunkat kifejezendő, és a legnagyobb meglepetésünkre két megszálló magyar katonatisztet találtunk ott. A pártbizottság első titkára nem volt jelen (a meg nem erősített hírek szerint egy pincében volt letartóztatásban). Szóval a helyzet másképpen alakult a magyarországi jövevényeknek köszönhetően. Természetesen letartóztathattak volna, de minekünk ez eszünkbe sem jutott. (Sőt falhoz is állíthattak volna bennünket.) A két magyarországi elvtárs nevére már nem emlékszem. Az egyik elvtárs Zala megyei volt – ő civil volt, behívták. A másik meglehetősen rosszképű volt, amolyan „politruk”. Kifejezetten rossz-