Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Lengyel András: Egy József Attila-portré – s alkotója
53 könyvről. (Szocializmus, 1937. 5. sz.) Elmondható tehát, Cserépfalvi nem egy „műkedvelőt” szabadított rá a magyar irodalomra. A regény terjedelmes, több mint háromszáz oldalas mű. A cím pirossal van nyomva, ez a megoldás egyezik a szintén Cserépfalvi kiadásában megjelent Nagyon fájéval – könnyen lehet tehát, hogy itt Erdélyi esetében is a kiadó ízlése érhető tetten. A szedés és a nyomás Pápai Ernő budapesti „műintézetében” készült, nem extra, de jó minőségben. A kiadás jogtulajdonosaként Cserépfalvi van feltüntetve. A papír jó minőségű, az állagát romboló sav jelenlétére semmi nem utal. A több mint háromszáz oldalas szöveg tagolása némileg eltér az akkori konvenciótól. Fejezetekre tagolódik, de a fejezeteknek sem címe, sem sorszámozása nincs – az új fejezetet csak az jelzi, hogy a szöveg nem egyetlen összefüggő szövegfolyam, minden fejezet új oldalon kezdődik, s mindegyik az adott oldal közepén indul. A szerkezeti tagolás tehát jól érzékelhető, de olvasást irányító paratextusa nincs. A szerző semmiféle külső metaszöveggel nem segíti az olvasást. Csak a szöveg végén, a 334. oldalon van egy Vége jelzés. Mi ez? Prózaírói rutintalanság vagy szándékolt formabontás? Föltehetően az utóbbi. Erdélyi, úgy látszik, tudatosan kerülte az egyes szövegrészek utólagos szerzői identifikálását. Ez összefügghet a festő eredendő vizuális logikájával. Az eseménycentrikus narrativitás gyakorlata nem uralja a szöveget, nem annyira történetet beszél el, mint inkább életképek sorát villantja föl. Ez némileg paradox helyzet, a történet ugyanis nem iktatható ki az elbeszélésből, sőt tudjuk, a szerzői szándék a képek történetté alakítása volt. Erdélyi, regényéről nyilatkozva, azt mondta, festőként azért választotta a regény műfaját, mert így át tudott hidalni egy szakadást: „a festészet nem ad elég dimenziót arra, hogy a folytonosságot kitölthessem. Képen csak két mozgási folyamat között lehet egy pillanatot megrögzíteni. A regényben azonban az egész folytonos cselekményt visszaadhatom.” (Színházi Élet, 1937. 14. sz.) A narrátor, aki maga is a (redukált) történet szereplője, különböző szituációkat jelenít meg, folyamatos történetelbeszélés helyett ismétlődő vágások tagolják és viszik tovább az elbeszélteket. A szöveg történetként nagyon egyszerű, sőt sovány. Az elbeszélő/megjelenítő festőművész-szereplő megunja Párizst, a művészeti életben érvényesülő káoszt, és otthagyja a világvárost, és elutazik a flamand tengerparton élő régi barátjához, akinek művészi pályája derékba tört, lényegében már csak kocsmáros. És alkoholista. (Ez a kocsmáros, mint megtudjuk, nagy tehetségű hegedűművészként indult, keze megsérülése azonban lehetetlenné teszi, hogy hegedüljön. A pótlásként gyakorolt festészethez viszont nem elég tehetséges. Sorsa innentől az önpusztítás.) Bár a narrátor és a barátja révén két művész áll a középpontban, a regény nem úgynevezett „művészregény”. De a művészszerep ilyen megkettőzése arra enged következtetni, itt egy szerzői önreprezentáció, egy, a szerzői énen belüli hasadás is tetten érhető. Erdélyi ezzel a két szerepbe önmagát
