Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 5. szám - Tóth László: Mozgó világ (Széljegyzetek – elszelelt esztendőkhöz – 1970-es évek)
31 is, mert neki Bpesten már nem sikerült. Különben is már rég szerettem volna vele találkozni, már januárban is kerestem őt, amikor sikerült megnéznem az Egyetemi Színpadon a Ruszt József rendezte Kenyérpusztítók at, s még a címét is elkértem a pénztárban, aztán mégsem írtam neki... Most viszont annál inkább örülök a jelentkezésének... Ezért azonnal meg is írtam neki a tervezett antológiával kapcsolatos kérdéseimet. Történetesen, hogy mely országok költőiről lenne szó? Illetve egy-egy országot illetően csak a nemzeti, vagy az ottani nemzetiségi irodalmak képviselői is helyet kapnának benne? Egyébként pedig mit értsek azon, hogy „fiatalok”? Ez életkorbeli vagy szemléleti „fiatalságot” jelentene? Végül kik szervezik és ki adná ki a kötetet? Mert természetesen szívesen együttműködnék velük, hiszen a szlovák irodalomból is egy csapat „fiatal” érdemes – mondjuk negyvenéves korig? – a fordításra. Akiktől persze magam is szívesen fordítanék a kötetbe, de másokat is meg lehetne kérni közülünk. Ugyanekkor érdekelne a verseskötete is, melyről azt olvastam valahol, hogy megjelenőben van, s nemkülönben az Elérhetetlen föld , mely egyelőre csak kölcsönben volt nálam, de megvennem még nem sikerült. Viszont hamarosan küldök neki az időközben megjelent első kötetemből. Továbbá, ha igaz, volt egykét versem az Ifjúsági Magazin ban is, mivel azonban még azt sem láttam, abból is küldethetne egyet (ui. ahogy hallottam, azok éppen tőle kerültek a laphoz)... (1972. június 8., csütörtök) Itt marad Tegnap meghalt Lengyel József. Regény- és novellaalakjai közül legelőször Andrással, az igéző Idegennel találkoztam, akinek „vezetéknevét csak a köz ségházán tartották számon”. Körülbelül nyolc esztendővel ezelőtt lehetett, egy súlyos, álmatlan éjszaka utáni hajnalon, s hogy rátaláltam – önmagamra találtam. Aztán sorra jöttek a többiek: a Drill háborús gyakorlóterén embermagukból kivetkőztetett, „csupa egyforma arcú, egyformán sápadt és soványodott”, de a történet végén újra paraszttá, munkássá, értelmiségivé tudatosuló újoncok, a hídépítők, a Prenn Ferencek, a Trend Richárdok, a Szókratészek becsületéért perelő Antikritónok, s jött a bölcs Hidmeg, jött a szenvedő és szenvedélyes Gábriel Lajos, jött Kaszáló Jóska, az igazság bajnoka, jött soha nem hunyó életszeretetével a jó öreg Maramicó, s a többiekkel együtt jött a testvéri szeretetet hirdető Sternekund és Reinekund, s itt is maradtak – bennem. Akik azért jók, mert – írónk egyik versét idézve – „rossznak lenniük rossz”. Persze itt marad bennem Lengyel József is. Sosem gondoltam volna, hogy róla kell majd első ízben nekrológot írnom. Alig néhány hónapja, hogy valahol, Déry mellett, túl a hetvenen, a legfiatalabb, legfiatalosabb magyar írónak neveztem. (Kicsit persze