Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 4. szám - Füzi László: „A fehér izzás a legfokozottabb izzás” (Sümegi György összeállítása Tóth Menyhért leveleiből, vallomásaiból, írásaiból, verseiből és a művészetével foglalkozó írásokból)
104 Tóth Istvánnak, az „évszázad fotóművészének” a festőről készült portréja látható, az egyes fejezeteket ugyancsak az általa készített portrék választják el egymástól, a kötet végén pedig két ívet meghaladó, részben színes műmellékletet találunk. Mindezek után a magam e tárgyban elfoglalt pozíciójáról is szólnom kell. Tóth Menyhért 1980-ban halt meg, magam 1982-ben kerültem Kecskemétre, a Forrás szerkesztőségébe. A szerkesztőségben természetesnek számított, hogy ismerték Tóth Menyhértet, ahogy a város szellemi közegének tagjai is így voltak ezzel. Akkor nem tudtam, az érintett pedig nem beszélt róla, hogy a lap nevében először Goór Imre kereste meg a festőt, arra pedig a szerkesztőség legutóbbi költözésekor Pál Sándor Attila hívta fel a figyelmemet, hogy a régi vendégkönyvünk egy 1970-ben készült teljes oldalas Tóth Menyhért-grafikát is magában rejt. Ezek azonban csupán apró adalékok, apró pontokként jelzik, hogy Kecskeméten a nyolcvanas évek első felében, főképpen a Cifrapalotába került hagyaték révén jelentős Tóth Menyhértkultusz alakult ki. Ez alól nem vontam ki magamat, a Tóth Menyhért-kiállításokat többször is megnéztem, s örültem, ha máshol is felfedeztem a munkáit. A Forrás ban, többek között Pintér Lajos igyekezetének köszönhetően, többször közöltünk Tóth Menyhért-képeket, mellettük tanulmányokat, emlékezéseket adtunk közre. A legjelentősebbnek az 1983. szeptemberi, a Kecskeméti Képtár indulásához kapcsolódó összeállításunkat, a 2004. januári és a 2014. januári összeállításunkat tartom, ez utóbbiak születésének századik, illetve száztizedik évfordulója alkalmából jelentek meg, az említett összeállítások írásai közül számos ebben a kötetben is fellelhető. Jártam Miskén is, számos olyan emberrel találkoztam, akik sokat tettek Tóth Menyhértért vagy az életműve megismertetéséért, Bánszky Pált említem és Sümegi Györgyöt, a Forrás nál Goór Imrét és Pintér Lajost, a már említett Tóth István fotóművészt, és Bahget Iskander fotóművészt, aki szintén kiváló képeket készített róla, találkoztam a bajai Kovács Lászlóval, aki külön kis fotókönyvet jelentetett meg a Tóth Menyhértről készült képeivel, találkoztam Alföldi Alberttel, a hajósi alkotótelep lelkével-mozgatójával, Czár Jánossal, a Miskén élő „személye körüli gondnokkal”. Most látom, Tóth Menyhértnek mennyire fontosak voltak azok a képzőművészek, akiket mi is fontosnak tartottunk, Diószegi Balázsra és B. Mikli Ferencre gondolok ezzel kapcsolatban, az ő nevük tűnik fel ebben a könyvben. Benes József arról beszélt nekem, hogy Tóth Menyhért mellett festett Tokajban, a beszélgetések során teljes képet azonban senki nem vázolt fel. Mintha mindenki magában hordozta volna, vagy magában hordozná még ma is a maga Tóth Menyhért-történeteit... A kötetben szereplő írások értelemszerűen Tóth Menyhért életútjához kötődnek, levelek, dokumentumok, kiállításokhoz kapcsolódó interjúk s pályatársak írásai, beszámolói kapcsán nem is lehet ez másként. Az életúthoz kapcsolódó írások rendkívül fontosak, mivel a magyar könyvkiadói gyakorlatban kialakult hagyomány szerint a képzőművészeti albumok bevezető tanulmányai a szóban forgó művészre vonatkozóan csupán néhány életrajzi utalást tesznek, aztán következnek,
