Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Margócsy István: Petőfi ars poeticái
29 írott programvers, amely a népköltészet uralkodását , azaz valamilyen formában elvárható hatalmi szerepét óhajtó levél mellékleteként olvasható, az elvárások között elsősorban a vigasztalást említi meg, s egy szót sem ejt a költészetnek buzdító vagy harcra hívó lehetőségeiről („S ez az igaz költő, ki a nép ajkára / Hullatja keb lének mennyei mannáját ... Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, / Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, / Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, / Egy édes álom a kemény nyoszolyára!”), máshol pedig, még azokban a „komoly” költeményekben is, amelyek pedig nem az ifjú, vidám, bohém költő szerepéből íródtak, ez a vigasztaló funkció egyértelműen a mulattatással lesz egyenértékű: a nagyszabású (bár befejezetlen) Lehel vezér című eposz, amely pedig nagy történelmi áttekintést célozott volt meg, az elképzelt népi befogadóközönség számára nyíltan és kizárólag mulattatást ígér („Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, / De beszélek szűrös-gubás embereknek ... Megvallom őszintén, épenséggel mások / Azok, akiket én mulattatni vágyok...”). A köl tészet egyik legfontosabb célkitűzése ezek szerint a szenvedő emberek felvidítása lenne („Szenvedjen bár szivem: a víg dalok / Ne szűnjenek meg... hátha általok / Kissé vidítom szomorú hazámat” – Ismerjetek meg! ), s ez a célkitűzés, illetve az ily költészet eredménye és hatása teszi naggyá a költőket és írókat; s az Úti levelek rajongó val lomása nemcsak azt emeli ki, hogy az irodalomnak elvileg principiális feladata a vigasztalás és mulattatás, hanem azt is, hogy e feladatnak derekas megoldása még magát a költőt, Petőfit is megváltoztatni volt képes – tehát hatékony: (Boz) „külde tése legszebb, ő szerez valamennyi iró közt legtöbb jókedvet, ő nevettet meg legtöbbeket. Ez a legszebb küldetés a földön: másokat földerí teni. Oh, ha most hét mennyország van, az isten okvetlen még egyet fog teremteni, s e nyolcadikba majd Bozot helyhezteti, mint az emberiség legnagyobb jótevőjét, mulattatóját” ... (Dumas) Senki jobban nem ismeri az emberi szívet, mint ő; senki oly szépnek nem festi az életet, mint ő. Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriás szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek mint undorító féregmilliárdok nyü zsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönöm, ő segített levenni orromról az epéből készült sárgazöld pápaszemet, az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán mégis szép a világ.” A költészet tehát – szemben az aktivizáló igényekkel, akkor éri el célját a legintenzívebben, ha a befogadót jó kedvre deríti – s kibékíti a világgal, E kibékítésnek legszebb következményeként a költészet nemegyszer altatóként fog funkcionálni: vagy szép álmokat juttat befogadóinak (mint az Aranyhoz írott, már idézett versben), vagy – ha álmok nélkül is – elaltatja hallgatóját, s az alvás szelíd békéjét ígéri („Sok szenvedésem síró gyermeke / A fájdalom: / Dalt dalra költök – dalaimmal őt / Elaltatom” – A dal ); ezzel a gesztussal találkozunk a Szülőföldemen gyönyörű záróstrófájában, de leghatározottabb megfogalmazását az Itt van az ősz, itt van újra... elégikus soraiban kapjuk: „ Aludjál hát, szép természet, / Csak aludjál reg gelig, / S álmodj olyakat, amikben / Legnagyobb kedved telik. // Én ujjam hegyével halkan / Lantomat megpenditem, / Altató dalod gyanánt zeng / Méla csendes énekem”.
