Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 2. szám - Lengyel András: A szerkesztő Ignotus Pál (Adatok és szempontok a Szép Szó történetéhez)

28

szemben meghirdette az „új humanizmus” programját. Ez az általa „bicskás”, tehát szükség esetén erőszakalkalmazást is vállaló „humanizmus” persze, rossz szokása szerint, megint poentírozó paradoxonokban, kódolva jelenik meg nála. Ennek a humanizmusnak a világnézeti alapja, mint egyik, éppen a Szép Szó

ban megjelent cikkéből kiderül, egy „megreformált liberalizmus” volt. (A liberalizmus házi reformja. Szép Szó, 1936. máj., 259–264.). Mindez az interjú tanúsága szerint a munkatársak „koalíciós” szempontú megválogatásában és szerepeltetésében is megmutatkozott. Ezt a szerzőgárdát az interjúban így mutatta be: „valamennyien a fogalmak tisztázását, meghatározását, a szavak gondosabb használatát kívánjuk. Ezen belül azonban vannak köztünk eltérések. A szociálliberálisok és a polgári radikálisok mellett vannak szocialisták, mint József Attila, Fejtő Ferenc és Veres Péter, de katolikusok is, mint Füsi József, Horváth Béla és Juhász Vilmos, itt van a szintén spirituális hajlandóságú Hatvany Bertalan, a sok tekintetben jobboldali Hevesi András és Horváth Tibor. Állandó kritikusunk Németh Andor, a fiatal Erdős Jenő. Cikkíróink az idősebb Ignotus, Vámbéry Rusztem, Szász Zoltán és az »Elsikkasztott hegyi beszéd« című könyv szerzője, Simándy Pál, volt református lelkész, aki egy újfajta kereszténységért küzd. Költőink legnagyobbrészt fiatalok, József Attilán kívül ide tartozik Hajnal Anna, Berda József, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Szenes Erzsi, Jékely Zoltán, Marconnay Tibor, a nálunk feltűnt Mátyás Ferenc és Vészi Endre. Ezek természetesen nem mind vesznek részt irodalompolitikai harcokban. Költőknél és elbeszélőknél ezt másként nézi az ember...” (KJA 1987. I. 416–417.)

Ez a lista persze némileg – célirányosan – stilizált, de a vágyott tendenciát mindenképpen jelzi. Szerkesztői törekvéseinek ez a föntiekben jellemzett stádiuma a jelek szerint a szerkesztőség közös jellemzője volt, egyéníteni csak a stílus egyénítette. Az első hat-hét szám mindenesetre más forrás szerint is kollektív teljesítmény volt. József Attila, aki formátumánál és intellektuális karakterénél fogva is „kilógott” (recte: kiemelkedett) a szerkesztők közül, még igen aktív volt. Nemcsak eszméket termelt, de – egyebek mellett – tipografizált és korrektorkodott is, és egyáltalán nem utolsósorban összerakta a számokat. És persze költőként is szolgálta a lapot. Stb. A Szép Szó

ért dolgozó grémium pedig rendszeresen összeült, és megvitatta a fölme

rülő problémákat és teendőket. A kiadó, Cserépfalvi Imre, aki maga is részt vett ezeken a megbeszéléseken, erről később, emlékirataiban így számolt be: „Szinte minden héten tartottunk szerkesztőségi ülést, ahol minden gondot-bajt megbeszéltük.” (Cserépfalvi 1982: 150.) Ignotus Pál szerkesztői gyakorlata ekkor, minden jel szerint, maga is ebbe az összhangba simult bele. 1936 nyarára, Cserépfalvi szerint, kb. a 6–7. szám körül azonban valami megváltozott, s átrendezte a szerkesztés belső viszonyait. Cserépfalvi szociográfus szerzőinek figyelembe nem vételét nehezményezte (Cserépfalvi 1982: 150.), és ezt a vele