Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”
16 feszül, beiktatva a kétféle álomfejtésből adódó értelmezési lehetőséget: a fiáért aggódó anyának emberileg érthető panaszát, hogy hazudott számára az álom, a költő fiú ellenben az álom puszta lefordításának tévesztő lehetőségét állítja, miszerint a romantika végtelenségeszméjéből kiolvasható a költői szó halhatatlansága. A romantika nyelve érlelődik a versben: „S dalszárnyon a lángérzemények / Madárként szálltak szerteszét”. S ha a lángérzemény még egy hagyományosabb költői nyelvre utal is, annak változata már a megkettőződéssel, a kifejezésbeli variabilitással (Pokollá lett az érzelemláng) túllép a metaforikus közhelyeken, és a költői sors mint önfeláldozás megverselésével egyben elutasítja az érzékenység szenvedés-metaforikájának nyelvét és ideáját. Az utolsó versszak pedig az írásjelek segítségével mutatja, mint vezeti a beszélő késleltetések beiktatásával a végkicsengésig a költői beszédet, amely a halódó poéta utolsó szavának az egytagú él-t nevezi meg. Az utánzókhoz merész programot jelent be, amúgy igen kurtára fogva. Az egy mással szembefeszülő nézetek régi és új, utánzás és újítás minden költészettörténetben perdöntően lényegi magatartásformák által szemlélhetők. Az első és a második versszak A kutyák dala és A farkasok dala párhuzama is lehet, az első versszakban a romantika címerállata, a sas allegorizálja a költést, minthogy a sas is, a költés is arra indul, hol „nem járt senki sem”. Az utánzók viszont a kényelmi szempontot szem előtt tartva, a koncot lesik („mint éhes kutya” – hogy ne legyen félreértés!), a „kezdett útra” futnak. A harmadik versszak a felszólításé: „Haladni, merre más még nem haladt”. Aki erre nem képes, azt az eke vagy a kaptafa kézbe fogására buzdítja. Szövegelőzményként Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok epig rammagyűjteményéből A nagy titok sokat idézett disztichonját lehetne megnevez ni: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” A két vers összeolvasása (a klasszicizmus és a romantika azonos kiindulópontból eltérő irányba érő gondolatát jelzi, kivált a képiséget tekintve) azért sem haszontalan, mert az ifjú költő versformálása, polémizáló indulata érzékelteti, hogy néhány évtized alatt honnan hová alakult a költészettani vita nyelve és képkincsével jeleskedő formaelve. Az 1846. április végén lejegyzett Sors, nyiss nekem tért ... nemcsak a Felhők korszak végleges elhagyását, múlttá nyilvánítását jelzi, hanem egyike azoknak a verseknek, amelyekben a költő–megváltó, költő–próféta/áldozat gondolata körvonalazódik. A vállalás nem kevesebb, mint tenni akarás az emberiségért, a világ boldogságáért, akár a „meghalni az emberiség javáért” állítás beteljesítéséért. Az önmagát a célért keresztre feszítés gesztusa a versszakokban azonos tónusban, ám különféle megfogalmazásban az áldozat szentségét jelöli meg mint programot, a címbe írt, majd kezdő szóként megismételt Sors (felsőbb instanciaként) az általánosba helyezi a nemes lánggal égő egyén kérését: egy közelebbről föl nem vázolt utópikus állapot reményét gondolja el tette/vállalása indokául. A