Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Antal Balázs: Tisztaság
12 a másik oldalán. Hittem is meg nem is. Stílike is azt mondta, hogy hallja, amikor zenét hallgatok, pedig arra a konyhánk ablaka nézett, és nem a szobámé. Abban az egy évben én olyan tiszta voltam, mint a szűz hó. Úgy maradt meg bennem, hogy akkor voltam a legjobb. Bár attól még kitettem a lábam, amikor az egyik osztálytársam elfutott a padom mellett. Nem tudtam volna megmondani, miért. Egyszerűen csak mert alkalom kínálkozott rá. És mert különben is azok között volt, akik olyan nevetségesen nem tudtak semmit sem, bármiről kérdezték. Makogva olvasott még mindig. Biztos azt gondoltam, hogy akkor meg megérdemli. Retteneteset esett, arcra vágódott a parkettán. Elindult az orra vére, és csak dőlt és dőlt belőle. Különösképpen még ő is azt mondta, hogy az asztal lábában bukott fel. Valaki rám mutatott, hogy én gáncsoltam ki, ő meg azt mondta, hogy nem. Olyan jó gyerek voltam, hogy a tanító néni egyáltalán nem is gyanúsított semmivel. Stílikét persze mindig mindenért elővették. Nem keltem a védelmére sosem. De ki se nevettem. Legalábbis egy idő után. Kicsit hamisak voltunk mindannyian. Ő is, én is. Akinek volt barátja, az már kezdett mellé állni, ha bajba került. De még akadtak olyan félreértések bőven, hogy időnként a barátok is részt vettek a másik gúnyos kikacagásában. Akit aztán sokszor lehetett gúnyosan kikacagni, és nem tudta kiverekedni sem magát belőle, annak nem lett barátja. Meg még nekem, bár engem nem gúnyoltak ki. Vagy nem úgy, és nem ott, és nem azért. Egy nap Stílike mellén hatalmas fém Fradi-jelvénnyel érkezett iskolába. Aznap nem együtt mentünk. Nem bírtam levenni róla a szemem. Stílike nem szerette a focit. Mindenki szerette, csak ő nem. Nem is volt ügyes, meccseken legfeljebb becseréltük. A nővére rágta a csapatkapitány fülét, hadd álljon be, bár neki magától nem feltétlen jutott eszébe, hogy annyira szeretne. Szóval akkor minek neki az a Fradi-jelvény? Én akkor már jó ideje kivagdostam a Népsportból, a Képes Sportból, a Labdarúgásból meg a Népszabadságból a képeket, a meccsek statisztikáit, és a nagy kockás füzetbe gondosan beragasztgattam. A zöld-fehér csíkos pólóm hátára rávarrattam anyuval a hatost. Ilyen jelvénynek soha a közelébe sem jutottam még. Elképzelni sem tudtam, hogy neki ugyan honnan lehet. Addigmeddig beszéltem Stílikének, amíg bele nem ment, hogy nekem adja. Csak nem most, ma még hadd legyen az övé. Hétvége jött. Vagy talán valami kisebb szünet. Nem mentünk másnap iskolába. És arról valahogy szó sem volt, hogy olyan sokáig várjunk, míg megint nem megyünk. Nem tudom, mit ígértem neki cserébe. Az is lehet, hogy nem kért érte semmit. Csak úgy odaadta volna. De nem jöhetett át, és én sem mehettem hozzájuk. Megbeszéltük, hogy felhangosítom a zenét, és az lesz a jel. Stílike kijön az utca elejére, én kimegyek az utca elejére, leboltoljuk egy perc alatt. Megbeszéltük, hogy melyik számot fogom felhangosítani. Én tudtam, hogy tőlük bolhát lehet kapni. A tetűről senki sem beszélt, mert nem tudtam, mi az, bolhát a kismacskák rózsaszín hasán eleget láttam.
