Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Két beszélgetés Orosz Istvánnal – az Apakönyvről
67 – Azaz elindult benned egy belső diskurzus. A leírt szövegeken keresztül találkoztál az édesapáddal, akit következetesen Apunak hívsz. Az emberben ilyenkor elindul egy belső harc, hiszen van egy gyermekkorban megjelent apaképe, van egy felnőtt korban átalakuló apaképe, és akkor van egy szövegen keresztül megjelenő apakép. És ez feltehetően a te veled való viszonyát is valamilyen szinten megváltoztatja. Hogy élted ezt meg? Bele tudtál látni abba, hogy édesapád milyen szinten gondolkodott a világról? Szignifikánsan átváltoztatta a benned élő gyermekként megismert apát? – Próbáltam a gondolatait olyan szempontból megérteni, hogy világnézetünkben mi a közös és mi az, ami eltér. Elég sok olyan, a világról történő meglátását vettem észre, amely nem áll az enyémtől sem messze, de hát ez logikus, mert mégiscsak az ő fia vagyok. Ennek ellenére vannak azért meglepő momentumok, főleg a naplóban, de azért a memoárban is van ilyenre példa. – Tehát számvetésnek tekinthető az egyéniséged kialakulásában, illetve formálódásában. Föltevődik a kérdés sokunkban, milyen lehet egy ilyen egyéniség mellett felnőni? Az első kapaszkodó a könyvben, hogy ahol a maximum volt a minimum, és ez vissza-visszatér a könyvben. – Igen, ez azért nem a családra vonatkozott, hanem az Eötvös Collegiumra. – Ezt tudom, de ez az attitűd valamilyen szinten a családban is megjelenik. Mennyire tartod magától értetődőnek a saját életedet tekintve azt, hogy te is magadévá tudod tenni ezt a mércét? – Utólag visszagondolva azt gondolom, sokkal inkább annak kellett volna tekintenem, de nem így történt. Ha az embernek a saját szülei diktálják azt, hogy a maximum legyen a minimum, akkor azt kevésbé veszi komolyan, mintha egy iskolában vagy egy kollégiumban találkozna ezzel. Arra célzok ezzel, hogy mi mindent megtanulhattam volna, ha egy kicsit szorgalmasabb vagyok, vagy ha egy kicsit jobban odafigyelek rá. Például édesapám latintanár is volt, és próbált engem is latinra tanítani. Volt egy úgynevezett külön latin a gimnáziumban, ahova csak azok járhattak, akik akartak latint tanulni. Főleg olyanok tanultak itt, akik később az orvosira akartak menni, tehát nekik fontos volt, mert akkor – a kádári időkről beszélünk – a latintanítás már gyakorlatilag megszűnt a középiskolákban. Én voltam az egyetlen, aki nem önként jelentkező volt, hanem nekem oda járnom kellett, így nem vettem elég komolyan, és nem is tanultam meg rendesen latinul. Pedig ott minden lehetőségem megvolt hozzá. És még sok-sok ilyen példát mondhatnék. – A könyvet olvasva látható, hogy irodalom vette körül az életeteket. Nem éreztél sohasem egy enyhe nyomást afelé, hogy akkor te is ebbe az irányba menj? – Nyomást nem éreztem, de a miliő ott volt. Az, hogy én gyakorlatilag már általános iskolás koromban irodalommal kezdtem el foglalkozni. És ez végigkísérte az életemet. Azért nem gondolom, hogy ez presszió lett volna, mert amikor már
