Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 11. szám - Pikó András Gáspár: Az énképzés módozatai Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében (I. rész)
67 Dobrovics végső, megsemmisítő kompromisszumként éli meg, hogy itt egyáltalán jelen van: meggyőződése szerint az időközben disszidált Ajváz névtelen, megszemélyesített ihletté, írói daimónná átlényegült alakja is örökre elhagyta: „Hova lett az, aki [írás] közben a kezemnek szokott súgni? Vérig sértettem azzal, hogy idejöttem. Itt hagyott. Elment, és vissza se jön többet.” (15.) Belső monológjában később „avatás”-ként hivatkozik ottlétére, ahol „hatalmat osztanak” (16.) – ezzel a korábbi, privát avató szertartás inverzeként regisztrálja, és már előre retteg attól, később milyen árat kell majd fizetnie ezért. A kiadóban egy fiatal írókat tömörítő antológia összeállítása zajlik, ennek lenne egyik szerzője Dobrovics: „[r]ajban könynyebb fölrepülni.” (16.) – mondja róluk a lektor, és innentől a narrációban is a „raj” szó jelöli a csoportot – ezzel a fiatal írók a „Törzzsel” szemben az úttörőkkel kerülnek párhuzamba. Ennyiben jelentéses az is, hogy a raj mintha láthatatlan lenne, tagjairól semmit nem közöl a szöveg azon kívül, hogy „zavarban” voltak (14.) – kontrasztban a karakteresen leírt kiadói alkalmazottakkal, valamint Dobrovics megszállott önelemzésével és –mentegetésével. A nyilvános írói debütálás, a raj létformája tehát az énvesztéssel egyenlő. A novella későbbi megjelenésének jelentősége jóval túlmutat a közvetlen erkölcsi meghasonláson: Dobrovics kétszeresen is nyelvi, narratív síkon zajló énkeresésének nullpontját képezi. A regény narrációja elbeszéli vívódásait, szerep- és névpróbálgatásait, de maguk az írói zsengék, a regényszövegben sokszor tematizált, de soha be nem emelt, nyíltan önéletrajzi ihletésű én-elbeszélések is ide sorolhatók. Írói munkaként önmagukban egy identitás kialakítására, megszilárdítására, egy vágyott szereppel való megbékélésre irányulnak. Az egyéb identitások, melyeket időközben magára aggat, szintén az íróság vonatkozásában szerepelnek: az antropológus ironikusan kezelt metaforaként, a vegyészmérnök fedőtörténetként. Fentebb hivatkozott könyvében Lucien Dällenbach egyenesen a szerzői reprezentáns funkciójának egyik kritériumaként határozza meg az „igazságra szakosodott” foglalkozást űző vagy szerepet betöltő karakter használatát: a felsorolt archetípusok között „a tudós” is előkelő helyen szerepel.18 A vizsgáló, kutató attitűdöt konnotáló szerepek választása ennyiben sem véletlen, jóllehet itt csak a regény diegézisén belül működik a szerző-funkció rejtjeles reprezentációjaként: Dobrovics saját novelláinak szerzőségét, az ezek megírásakor betöltött írói minőségét álcázza. A regény elején leírt összezavarodott, rejtőzködő állapotból kiindulva az álcák árulkodó mivolta ugyancsak nem szándékos a cselekmény diegetikus szintjén: a Dobrovics-karakter nem akarja leleplezni magát. Ennek a zavarnak, az egymás felé kölcsönösen rejtett és egymással megfeleltethetetlen identitások, minták és normarendszerek közti eltévedés▼ 18 A Dällenbach által felsorolt archetípusok az író, a művész, a kritikus, a tudós, a pap vagy lelkipásztor, a könyvtáros, a könyvárus, az őrült, az ártatlan, a részeges és az álmodozó. Dällenbach, i.m.
