Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 10 szám - Büky László: Krúdy Gyula szövegépítésének szürrealizmusa – A postakocsi éjjeli utasa

44

kopott, töredezett férfiú volt, aki többet járt gyalog, mint kocsin. Nagy, lelkes, hóbortos szeme volt talán, vagy a hangjának volt különös meleg zengése, mint azoknak, akik életükben mindig kérelmezni szoktak az embertársaiktól?

A bánatos színész helyzetéről és vágyairól tesz vallomást. A lehetséges világ fogadóját el kell hagynia, ám egy hasonlatcsomag révén jövőjét is vázolja. Mint eddig, ezután is jár-kel a hazában, de mostani vándorszínészélete átmenet, hiszen volt már főúr, marsall, udvarmester. Ha újra föltámad, megint lesz valami, miután jelenlegi teste feloszlik, és újra itt lesz a Fekete medvében. A fogadó cégérnevét a fekete jelző kapcsán említi Krúdy névadásának áttekintésében J. Soltész Katalin 1989: 460, de a szó képzettársítási lehetőségéről nem szól. A Zagyvai név ad lehetőséget erre, minthogy a zagyva főnév „2. Össze nem illő részekből álló, összefüggéstelen, értelmetlen, zavaros »emberi megnyilatkozás«” jelentésű, a zagyvál ige pedig „2. (biz) »Beszédben többféle dolgot, gondolatot« »összevissza hány, kever« (ÉrtSz.), vö. TESz. zagyvál, zagyva. A Zagyva folyó nevét szláv, ’korom’ jelentésű szóra vezeti vissza a FNESz., vagyis ebben is benne lehet az ’átláthatatlan, zavaros’ jelentésjegy. A régiségből ismeretes a Zagyvai családnév, viselője birtok, lakó- vagy származási helyére utalhat.

Az elbeszélés főszereplőjének, Zagyvainak nemcsak színészi, illuzionista teljesítménye, hanem a fogadónénak elmondott gondolatai sem tiszták, amennyiben a valóságos világ lehetséges változatában, tehát a szövegműben ez elvárható lenne. Így azonban bizonyos fantasztikum vagy éppen némi pszichés zavar, lehangoltság, bánatosság mutatkozik a vándorszínész beszámolójában, amelyet az asszonynak tesz:

(i) A színész bánatosan bólintott: – Sajnos, tovább kell innen utaznom, holott mindig itt szeretnék maradni a kegyed közelében. Csak nézni önt, meszsziről, tisztelettel, rajongással, hódolattal... Mint egy középkori lovag, egy keresztes vitéz, aki messzi, idegen városbeli hölgyre gondol élete végéig. Sok esztendeje járok-kelek hazánkban, mert a végzet azt rendelte, hogy a mostani emberöltőt a vándorszínész alakjában harcoljam végig. Azelőtt bizonyosan főúr voltam Erdélyben, marsall a Napóleon seregében vagy udvarmester Anna királynő háztartásában... Aztán leszek majd megint valami, ha újra feltámadok. A sírban, a földben feloszlik mostani külsőm, és egy napraforgó virágjából a szelek szárnyán elszállok, hogy ismét emberi alakban mutatkozzam. Magányos, szomorú utazó leszek, aki néma, csöndes vendégként üldögél ismét a „Fekete medvé”-ben, és halk rajongással nézi a nőt, akit mintha száz évek óta ismerne.