Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Havasréti József: „Ez a tiéd…”
10 Alatta több réteg pukkanófólia. Letépett valamennyit és lassan morzsolgatta. Ez tényleg valami festmény. De annak... túlontúl ormótlan. Ákos csak festett. Nagy, látványos képeket, olajjal. De egy festmény nem lehet ekkora. Ahhoz túlzottan vastag. Esetleg kettő, egymásnak támasztva? Tudta, hogy ez kizárt. Ákos munkái immár túl értékesek voltak. És akkor egyből kettőt? A családból kiűzött rokonnak? Ugyan már. Ez valami késleltetett gesztus. Üzenet a múltból. Egy darabka Ákos. A sniccert az asztalra dobta, a szerszámos láda mellé, aztán megint leült. A karját simogatta. A bal keze sokkal vékonyabb volt, mint a jobb, és kissé erőtlen. Az alkar hosszában sebhely húzódott; gusztustalan árok az ép bőrben és a satnya izmokban. A régi, gyerekkori vágást most fehér heg borította. Ákos tíz éve, hogy meghalt, erre ideküldi ezt a mocskot. Ezt a szart, őszintén szólva. Az asszony nem sokáig maradt, csoda, hogy eljött, a két szállítómunkás is elég lett volna. Leteszik, és annyi. Nincs magyarázat. Persze volt magyarázat. Az mindig van. Elutaznak. Az asszony második férje közgazdász volt, vagyis inkább ilyen mindenlébenkanál közgazdász-szociológus, aki végre tanszéket kapott Amerikában, ahol most már élete végéig fontoskodhat. Talán soha nem jönnek vissza. Jó volna. Szanálták a lakást, ahol ezt a vackot tárolták, immár hosszú évek óta. Így, becsomagolva. Ez most az örökség. Ez az ő jussa. Keserű ízzel és minden kegyelet nélkül gondolt a két halottra. Az apjuk után még kapott valamit, de a pénz java, amit hárman együtt kerestek, meg a nagy villalakás, amivé az évek során, egyre követhetetlenebb machinációk segítségével az a kis panelzug hízott (ahol az anyjukkal meg az apjukkal laktak és ahol elkezdődött a Nagy Maszekolás), nos, mindez az Ákoshoz vándorolt. És nála is maradt. Aztán meg Juditnál. Mikor Ákos meghalt, a karrierje csúcsán, mindent a nőre hagyott. Mintha testvére nem is lett volna. Judit pedig megtartott mindent. Zoli, téged kifizettek, mikor az apátok meghalt, amit itt látsz, az közös szerzemény (itt körbeintett a nappaliban), a képekhez pedig semmi közöd. Kifizettek, így mondta. Mint egy alkalmazottat. Judit észnél volt, távol állt tőle az osztogatás, leszámítva azt a régi incidenst, amikor a nő lefeküdt vele. Zoli mardosó szégyent és elfojtott haragot érzett arra a régi ügyre gondolva. Még csak nem is afféle fáradt szánalombaszás volt, aminek akkor hitte, hanem egy hidegen kitervelt bosszúhadjárat része. Erre voltam csak jó, gondolta. Ákos képei akkor már milliós értékek voltak. A pénz, a pénz, a pénz. Ebből lett minden baj. A maszekolás, az osztozkodás, és az az utolsó ügy, az utolsó szánalmas história... Sóhaj. Véget vetett a töprengésnek. Ivott egy újabb korty vodkát, leöblítette vízzel. Fogta a sniccert és felvagdosta vele a képre szorosan rátekert műanyagszalagokat. Aztán nekiveselkedett a papírborításnak; a gombóccá gyűrt cafatokat a sarokba hajította. Most a fólia következett. Óvatosan járt el, lassan, elővigyázatosan hámozta le a rétegeket, nehogy felsértse ezt a monstruózus bármit, amelyről még nem tudta pontosan, micsoda. Persze valami festmény. Egy régi
