Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
109 életben, de az a tematika, amelyet ott megjelenítettem, ennél az igyekezetnél több volt, jelezte könyvtártörténeti (általában: művelődéstörténeti) orientációmat. Nem is véletlen, hogy egy-egy recenzióm már több, majdani kutatási lehetőség első, „látható” jeleként értelmezhető. Jellemzőnek kell azt is tartanom, hogy az ekkori írásaim többnyire rövidek, adalékszerűek, megjelenési helyük szerint is szóródnak, helyi lapoktól országos napi- és hetilapig, de eközben a publikációs fórumok közt fölbukkan mindkét irodalomtörténeti folyóirat (Irodalomtörténet , Irodalomtörténeti Közlemények), egy-két „vegyes” profilú irodalmi folyóirat, sőt még az Üzenet nevű vajdasági folyóiratban is föltűntem. Egy kis, még csabai lapban közölt cikkem már 1974-ben jelezte, hogy József Attila kutatási témaként is foglalkoztatott, s nem is véletlen, hogy e tárgykörben az Irodalomtörténeti Közlemények ben is (1978), az Életünkben is (1978) közöltem cikket. Sőt, mindkét cikk a József Attila-filológia érdemi gyarapítója. Olyannyira, hogy az Életünk ben közölt Brichta Cézár, József Attila és A Dunánál már akkor figyelmet keltett, Szabolcsi Miklós a költő születésének 75. évfordulójára összeállított reprezentatív gyűjteménybe is beválogatta, Bori Imre pedig külön cikkben reflektált rá. Ennek az időszaknak jellegzetes és fontos munkája a Mentor könyvkereskedésről írott, nyugodtan mondhatom, úttörő tanulmányom. Ez a könyvkereskedés a magyar modernizmus egyik műhelye volt, az irodalomtól a pszichoanalízisen át a képzőművészetig az egész modern magyar kultúra integráló közegeként működött. Én, szinte a semmiből, pár mondatos hírlapi közlemények sorozatából rekonstruáltam történetét. (Utóbb, jóval később, a Kassák Múzeumban Csaplár Feri nagy kiállítást csinált tanulmányomból kiindulva, annak tanulságait kamatoztatva.) Tanulmányom így nemcsak tematikája és eredményei miatt érdekes, de az alkalmazott kutatástechnika miatt is. Ezt olyan aprólékos és módszeres hírlapi böngészés nélkül, mint amilyet én végeztem akkor, nem lehetett volna megcsinálni. Ehhez a könyvtár, a rendszeres hírlapkutatás kellett. De tájékozódásom kiszélesedését mutatja, hogy sok mindenkit, így például a Lukács György által a korszak egyetlen eredeti magyar filozófusának tartott Zalai Bélát is fölfedeztem magamnak, s ha egy kis cikk erejéig is, de írtam is róla. (Közleményem, jellemző módon, Zalai néhány elfelejtett írására hívta föl a figyelmet. Később nagyobb tanulmányt is írtam róla, s bizonyos anyagaim még ma is megírásra várnak.) Érdekes, hogy két témám a sok közül nagyon ellentétes sorsra jutott. A fontosabbik (akkori s mai mércém szerint is) a paraszti írásbeliség problematikájának fölfedezése volt. Ez, lényege szerint, nem „néprajzi”, nem is valami obskúrus történeti téma, hanem egy történetileg nagyon jelentős kommunikációtechnológiai fordulat utólag is megfogható dimenziója. Az a folyamat, amelynek során az addig teljes szóbeliségben élő parasztság belép az írásos rögzítéssel operáló magaskultúrába, az orális hagyományozódást fölváltja az írásban tezaurált, s onnan (olvasással) bármikor aktivizálható ismeretek alkalmazásának technológi-
