Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Kiss Gy. Csaba: A horvát irodalom hazai befogadásának néhány példájáról
119 böző utat jelentett, és ebben nem volt lebecsülhető a nemesi tradíció szerepe, beleértve politikai és művészeti következményeit is. Ez a nemesi kultúra természetesen nem arisztokraták világa volt, nem is az orosz szolgáló nemeseké, hanem azoké a kis és középnemesi rétegeké, amelyek meghatározó szerepet játszottak nálunk a nemzeti identitás politikai képviseletében, a nemesi egyenjogúság és szabadság elvét kiterjesztve az egész nemzeti közösségre. Werbőczy Tripartitumának (1514) „una et eadem libertas” (egy és ugyanazon szabadság) formulája szerint. Ha a magyar politikus és jogász nagy művének egyéb következményeit oly hevesen bírálta is Krleža a Petrica Kerempuh balladáinak egyik darabjában. Nem volt véletlen, hogy ezt a mindkét ország számára fontos szokásjogi gyűjteményt még a XVI. század végén lefordították horvátra. Lengyel és magyar vonatkozásban jobban megrajzolta már e kultúra jellegét és irodalmi következményeit a művelődéstudomány, Mickiewicztől Henryk Sienkiewiczen keresztül egészen és Witold Gombrowiczig, nálunk pedig: mondjuk Mikszáth Kálmántól Krúdy Gyuláig. Ehhez a paradigmához tartozik részben a horvát kultúra is, az irodalomból például Ksaver Sandor Gjalskit említhetjük, továbbá Vjenceslav Novakot (Posljednji Stipančići – Az utolsó Stipančićok 1899) és Janko Leskovart (Propali dvori, 1896, magyar változata 1900-ban jelent meg Roskadozó kastélyok címen). Gjalski horvát kánonhoz tartozó elbeszélésciklusa (Pod starima krovovima – Ódon tetők alatt) 2006-ban jelent meg magyarul. Az udvarház (kúria) mint a haza metaforája, ha úgy tetszik, Mickiewicztől kezdve a közép-európai irodalom jellegzetes toposza. S ha Gjalski novelláira – a szerző vallomása szerint – a táj, az udvarház és a hangulatok megfestésével Turgenyev volt is hatással, az egykori világot és annak elmúlását idéző zagorjei kúria és hősei sokkal közelebb állnak a magyar Petelei István vagy Krúdy Gyula vidéki nemeseihez. Az elbeszélések központi alakja pedig a magyar irodalom klasszikus regényének, Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája (1854) főhősének a megfelelője, amint arra horvát nyelvű tanulmányában utalt az elbeszélések magyar fordítója, Lőkös István (Pristupi Gjalskom, Zagreb, 2010): „És az első elbeszélés főhősének az alakja ... nagyon közel áll Radnóthy Eleknek, Gyulai Pál magyar író regényhősének az alakjához.” Érdemes volna a két irodalmi alak tüzetes összehasonlítását elvégezni, a kikerülhetetlen modernizációban értékveszteséget látó magyar és horvát nemesét. Azét a két személyiségét, akik az 1848 előtti körülmények között reményekkel telve bíztak a „haladásban”, és 1849, illetve 1867 után egyre idegenebbül éltek a megváltozott körülmények között. Nem sok olyan horvát irodalmi művet lehetne említeni, amelyek oly természetesen beleillenének a magyar irodalom korabeli
