Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Patak Márta: A fegyverszünet után
4 Patak Márta A fegyverszünet után Giovanni Zurino, Pietro Martini, Ernesto Busi, Guido Pasotti, Cesare Pagliano, olvasom sorban a neveket a Hősök temetője fejfáin, mert még mindig megállok az olasz nevek láttán, noha már tudom, hogy nincsen köztük Daniella rokona, de talán abban reménykedem, hogy mégis megtalálom. Sokszor átnéztem már a nyilvántartást, az elmúlt két-három évben ezt a temetőt is nemegyszer végigjártam, hátha ráakadok, és most megint eljöttem, mert már magamban sem vagyok biztos, hogy tényleg nem tévedek. Miután a sok egyforma fejfa közül most sem látom a nevét egyiken sem, legalább abban szeretnék végre biztos lenni, hogy Daniella több mint száz évvel ezelőtt eltűnt nagyapja azonos azzal az ismeretlen olasz hadifogollyal, akiről kutatásaim során azt olvastam, hogy a fegyverszünet után egy héttel, 1918. november második hetében, Beleg és Somogyszob között kiesett a vonatból. Szeretnék biztos lenni benne, hogy miután eszméletlen állapotban találták a töltésen, a kaposvári kórházba szállították, ott is halt meg, majd eltemették, és itt fekszik ismeretlenül valamelyik sírban a honfitársai között. Daniella családja annak idején mindössze annyit tudott meg róla, hogy a caporettói áttörés után fogságba esett, meg hogy elindult haza Kaposvárról, és a további sorsáról azóta sem derült ki semmi, nem tudni, utána mi lett vele. Az áttörés 1917. október 24-én volt, tehát egy éven keresztül lehetett valahol itt nálunk hadifogságban a nagyapa. Daniella a legeslegelső olasz levelezőtársaim közül való, még 1978-ban írt nekem, miután olvasta a L’Unitá hirdetései között a rövid bemutatkozásomat, hogy nyelvgyakorlás céljából olasz fiatalokkal leveleznék. Miután megjelent a felhívás, garmadával érkeztek címemre a levelek a Tisza utcába, győztem olvasni őket. Nem irigyeltem szegény postásunkat, mert abban az időszakban, amíg ment a hirdetés, meg a közben eltelt idő alatt, amíg valaki rászánta magát, hogy írjon nekem, no meg mire a legendásan lassú olasz posta a csizma legaljáról és a szigetekről is begyűjtötte a Kaposvárra küldött leveleket, addig a postásunk barna bőrtáskájának bőven a felét is a nekem címzett küldemények töltötték meg. Még most is előttem van, ahogy borongós arccal néz rám, miközben tucatjával szedegeti elő a leveleimet. Gimnazista éveink után sokáig nem tudtunk egymásról Daniellával. Már az egyetemi éveink alatt is mással voltunk elfoglalva, jó húsz év kimaradt a levelezésünkből, majd miután a zuckerbergi találmánynak hála, a világ másik felén élő ismerősök is egymásra találtak a nevek mellé arcot is kínáló közösségi oldal segítségével, mi is újra fölvehettük az elejtett szálakat. Nem azt mondom, hogy napi szinten értekezünk, de legalább tudunk egymás fontosabb dolgairól.
