Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
139 Locker Dávid Nagymonológ az üveggyárban Kellerwessel Klaus: A 77 fejű herceg éneke Kellerwessel Klaus Prágai Tamás-díjas első kötete 2021-ben jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában. A kötet szokatlan, bár nem előzmény nélküli (pl. Szálinger Balázs: Köztársaság ) kompozícióval jelent meg: a könyvet lapozva két drámát és két verset találunk. A két lírai szöveg a kötet legelején és legvégén helyezkedik el, mintegy közrefogva, keretezve a két drámát. Mivel a drámák teszik ki – értelemszerűen – a kötet nagyobb részét, nem beszélve arról, hogy – már amennyiben van értelme eltérő műnemek kapcsán ilyen összehasonlításnak – érezhetően nagyobb tétet is próbálnak mozgatni, engedjék meg, hogy kritikám a drámai szövegekkel kezdjem. Azon belül is az elsővel, mely a Rubini véréből nárciszok nőnek címet viseli. Sajnos az érdemi analízis érdekében kénytelen vagyok a drámák cselekményét is részletesebben tárgyalni, úgyhogy jó előre szólok: spoilerveszély. A darab II. Lipót „idejébe” repít minket. Az idézőjel azért indokolt, mert az egész darab egy helyszínen zajlik, tehát az állandó történelmi utalásokon túl szinte semmi nem jelenik meg a korszakból, illetve ezek az utalások sem követik sokszor a referenciális vagy történeti valóságot (a darab e történeti aspektusáról a későbbiekben még lesz szó). Bátran állíthatjuk tehát, hogy egy absztrakt vagy inkább félabsztrakt térben járunk. A cselekményt szervező konfliktus több szinten van felépítve. A fő bonyodalom a darab elsődleges szintjén értelemszerűen Lipót – a darabban: Leopold – és az anarchista merénylő, Rubini között feszül. Sokkal nagyobb súllyal rendelkezik azonban a szöveg metaszintjén jelentkező konfliktus, ami – jó posztmodern módon – Leopold és a „szerző”, vagy inkább a drámaszöveg között jelenik meg. A tragikus zárlatot is ez a feszültség alapozza meg, és a színmű második felétől elkezdve jól láthatóan ez szervezi a darabot. Leopold – vagy az őt alakító („fiktív”) színész, ez nem válik el – problémája értelmezésem szerint önmaga sorsszerű determináltságában keresendő, amely itt egyszerre jelentheti a történelmi-kauzális meghatározottságot, illetve ennek egyfajta leképeződéseként magát a drámaszöveget is, ahol a fiktív karakter a dramaturgiai szükségszerűség és a szerzői intenció „rabja” (25.). Ebből a „rabságból” tör ki azzal, hogy a darab végén a „saját kezébe veszi a sorsát” és „átírja” a cselekményt (bár ezt erős iróniába vonja, hogy mégiscsak egy fikció szereplőjével van dolgunk, aki csak a szöveg ontológiai szintjén létezik). Leopold metakonfliktusának alapja nemcsak sorsának determináltságában keresendő, hanem ítéltetettségének milyenségében is. A szereplő legfőbb prob-
