Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
134 Cirok Szabó István 1995-ben született Szabadkán. 2019-es Agancspark című kötete innovatív, jól működtetett költői képekkel dolgozik. Előszeretettel alkalmaz természeti képeket, ezzel csatlakozva az ökoköltészet irányzatához. A költészethez a slam poetry műfaja felől érkezett, így versein is érezhető egy bizonyos belső gondolatritmus, a leíró mondatok a legtöbbször egyetlen záróakkordban tetőznek és nyernek értelmet. A kötetben egy nosztalgikus gyerekkor képe bontakozik ki. „Csak az a metszőolló maradt / az asztalon, amit tőled kaptam / még évekkel ezelőtt. Én túl / türelmetlen voltam a fákhoz, / nem tudtál hozzájuk szoktatni, / pedig akkoriban sokat meséltél / róluk, még sajátunk is volt. / Ősszel és nyáron gyarapodik egy / fa a leginkább, ha jó helye van, ha / gondozzák, egyre vastagabbra nő. / A miénket is addig gondoztam, / amíg itt voltál. Aztán egyre / kevesebbet meséltél a fákról, én / egyre kevesebbet foglalkoztam a / miénkkel, és egyidőben azzal, / hogy elmentél, kivágtam. / Most pedig jó lenne, ha eljönnél / és segítenél lemérni az évgyűrűk / közötti távolságot.” (Egy kertet egyedül , 26). Oláh K. Tamás teatrológus, dramaturg 1990-ben született Zentán, és viszonylag sokat váratott első verseskötetére, ezáltal azonban egy letisztult, érett költői világot tudott az olvasók elé tárni. 2021-ben jelent meg a Kifulladás után , mely fil mes és fényképészeti módszerekkel, metaforákkal és utalásokkal operál, valamint a francia új hullám világát idézi meg. Ezzel önmagában egyedi versvilágot alkot. A lírai én képekben örökíti meg a múzsát, az ekfrázisokban pedig összeolvadnak, egymásra vetülnek az emlékképek, fényképek és filmkockák: „elképzelem / hogy tényleg / itt voltál / nem csak / utólag komponált / valódivá / a lelkiismeret // elképzelem / ahogy a hívásnál / megsemmisülsz / a rögzítőoldatok / sem képesek / állandóvá tenni / az ezüsttörmelék / fehéren izzik // kinézel a képből / szemlencséidet / elvakítja a fény / a köztünk / lévő távolságot / végtelenné nyújtja / a disztorzió” (látens kép , 61). Nem mehetünk el említés nélkül Bíró Tímea költészete mellett, aki A pusz títás reggelei című, 2017-es kötetében a szegénységet, a nyomort avatta ösztönös, sodró verseinek témájává. Második kötetében a beteggondozás tárgyán keresztül az emberi test elmúlásához kerülünk félelmetes közelségbe. A Hosszú (2020) hömpölygő szövegfolyama a haldokló nagyszülő utolsó útját kíséri nyomon. Bíró verseire jellemző a szociális érzékenység és érzékenyítés. Kocsis Árpád Oktopusz című, 2017-es regényében pedig a társadalom szélére sodródott, marginalizált egyéneket, a külföldiekből verbuvált takarítóbrigád tagjait avatja főhősökké. Kocsis a gastarbeiter-lét monotonitásához keresett megfelelő nyelvet, melyre a turistaattrakciónak szánt, immár csak döglődő oktopusz akváriumában talált rá. Döme Szabolcs (A felhő neve , 2016, Fejbunker , 2020) novelláiban pedig a furcsa elne vezésű, mégis ismerős, szövegeken átívelő és visszatérő alakok regényért kiáltanak. Végezetül pedig kitérnék azokra a szerzőkre is, akik még nem rendelkeznek kötettel, de már most kitűnik teljesítményük. Kitüntetett figyelmet érdemel a
