Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról XIII.
91 Iljics Iván halálában Geraszimot, a főhőst ápoló egészséges falusi parasztlegényt írja le Tolsztoj. Orsi az őt segítő árvaházi alapítványban is dolgozott, a vele való törődés viszonzását erkölcsi kötelességének érezte, emiatt azonban nem tudott egész napos, sőt éjszakás ügyeletet vállalni, holott szüleim egészségének romlásával ez szükségessé vált. A spirálfűzött gondozási naplókban egymást váltó írásképek alapján lehetne megállapítani, Orsi mellett hányan vállaltak több-kevesebb terhet az egyre bonyodalmasabb ápolási munkában. Noha 2015-ben nyugdíjba mentem (csodálkoztak is Sopronban, az egyetemi tanárok nem szokták ilyen hamar bedobni a törülközőt), s attól kezdve két-három naponként otthon voltam én is, mégsem tudom fölidézni az összes segítő nevét. Erzsike, Marika, Magdi..., igaz, van, akiét nem is akarom. Amit leírok, el lehet felejteni – ezzel nyugtatom magam, mert érzem, szükségem van a felejtésre, de azt is tudom, fölöslegesen ábrándozom róla. A leírt mondatok mélyebben vésődnek be a szürkeállomány barázdái közé, mélyebben, mint az emlékek, átveszik a helyüket, és egy idő után pontosabban emlékszem a leírt mondatokra, mint az emlékképekre, amelyek felidézték őket. Anyu 2015. július 17-én halt meg. Apu 2016. február 9-én. Anyu könnyen ment el, apu sokat szenvedett. „Hirtelen halálnál nincs nagyobb szerencse” – mondja az idősebb Plinius. Nemrég olvastam ezt; bevallom, nem magában a pliniusi szövegben, hanem Charles Maurras ifjúkori novelláskötetében, ahol egy novella mottója gyanánt szerepelt. Az érdekességét az adta meg, hogy ennek a novellának még egy másik mottója is volt, kajánul alája nyomtatva, mely homlokegyenest ellenmondott az elsőnek – ti. a könyörgés a Mindenszentek Létániájából: Hirtelen és váratlan haláltól ments meg, Uram, minket!” Hogy a dolog bonyolultabb legyen, nem is Pliniusnál és nem is Maurrasnál olvastam a fentieket (utóbbitól amúgy sem olvastam semmit), hanem Babitsnál találtam rá, szóval az idézőjelek az ő Jó halál című esszéjére utalnak, amire persze apám könyvtárában akadtam rá, a Keresztülkasul az életemen című 1939-es Nyugat-könyvecskében. „Furcsa módon maga a novella hiányzott a mottók alól – folytatja Babits. Maurras mint szigorú szerző, kihagyta régi könyvének abból az új kiadásából, amely a kezembe került. Nem tartotta már magához méltónak. De az egymásnak feleselő mottókat megsajnálta; ez a játék tetszett neki. Ezek megmaradtak, külön lapon, egy mentegetőző jegyzet kíséretében, az eltűnt novella címével együtt: A jó halál.” Talán könnyű lenne(?) arról írnom, miféle saját halált akarok magamnak, de itt apám halálát kellett megírnom, s azon töprengeni, ő milyenre vágyott. A sok utalás közt nem lelek olyanra, amely állást foglalna valamelyik mellett. A hosszú, szenvedős változatot kapta – vagy érdemelte ki. Félek, hogy elfelejtem a pillantását, a hangját, az illatát. Egyre hosszabb koncentráció kell, hogy felidézzem az arcát. Néha magamban fedezem föl, ami akár
