Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
96 és Szőcs Gézának azon helyzeti előnyük miatt, hogy a politika egyedi diskurzusát „belülről” ismerték, rajtuk kívül azonban azt a Szálinger Balázst lehetne még említeni, aki Köztársaság című kötetétől kezdve a történelem, a haza és az anyaföld metaforikájáról gondolkodik a verseiben, és ez alól a most megjelent Koncentráció sem kivétel. Benne a Mikes Kelemen-versek az emigráció közel sem egyértelmű tapasztalategyüttesét térképezik fel, reflektálva nemcsak a kivándorlásra, de a belső emigrációra vagy a pandémia alatti karanténra is, miközben a kötet más darabjai megtartották azt a Szálingerre jellemző eljárásmódot, hogy a konkrét helyszíneknél kikerülhetetlen azok idő- és térbeli átrendeződése történelemként vagy pszeudotörténelmi lehetőségként: „Egy fiatal pár, csókolóznak, / És körbenéznek: ó, mennyire tudna / Fájni ez a Veszprém idegen nyelvű / Feliratok mögött, új lakótelepekkel, / Átvett, átírt és hőkezelt várostörténelemmel, / A Várból kihaló nyugdíjasokkal, / Akiknek már rég nem hisz senki sem!” (Nyitnikék ). Bizonyos szempontból Závada Péter Gondoskodás című kötete is tesz ebbe az irányba lépé seket akkor, amikor egyfajta poszthumán perspektívát érvényesítve, az ember kiírásával az idő múlásának hatásait helyezi előtérbe. A gondoskodást az erózióval, a dolgok pusztulásával szembeni egyetlen autentikus ellenállási módként tételezi akkor, amikor már minden élmény meg lett élve és semminek nincs újdonságértéke, vagyis az idő mindent elkoptatott. A kimerültség – amely nemcsak egyéni, hanem úgy is érthető, hogy a cselekvési lehetőségek lettek kimerítve – a meglévő formákhoz való újfajta közelítést indukál, tehát a nihilben vagy a letargiában a cselekvés már eleve feltételez egy előzetes cselekvést, a gondoskodás újraértését: „A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok, de ez köszönőviszonyban sincs / a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát / a fa az önkéntelenül a kezembe simulóban” (Karaván ). Bár Kemény István Búcsúlevél és Térey János Udvari kultúra című verse egy aránt megjárta a közösségi média népszerű tereit, utóbbinál kiütközik az a fajta irónia, amely nem könnyen instrumentalizálhatóvá teszi a verset, nem lehet a hatalomnak szóló egyértelmű beolvasásként artikulálni, már csak a Téreyre jellemző tulajdonosi szemlélet poétikai elve szerint sem: a hangot birtokolni vagy a hangot elsajátítani nem ugyanaz, és ezt tematizálja is az említett vers, illetve a vers címében megidézett beszédhelyzet is. Az olyan kijelentéseket, mint hogy „Tíz vagy százezer udvarnok / ugyanúgy fújja” vagy hogy „S aki nem tud idomulni: / Fogyatékkal él.” ugyanis ráolvasható a megszólalóval való azonosulásra és a beszédmódok szükségszerű elsajátítására is. Éppen ezért Téreynél a megszólalás egész dinamikája problematizálódik, ellentétben például az Erdős Virágot jellemző, könnyen énekelhető dalszöveggé alakítható hazasiratókkal. A posztironikus versbeszéd teljesítőképességének korlátai márpedig egy ilyen összehasonlításban világosan megmutatkoznak, amennyiben a vers klartextté válik a számbavétel vagy számadás modalitásainak komplexitása helyett: elegendő ehhez Erdős Ezt is
