Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Németh Zsófia: Kortárs portrévariációk, avagy a tekintet beszédes hiánya (Gondolatok Kalán Viktória képeihez)
62 Időrendi sorrendben a legkorábbi Lenyúzott bőr ciklus Húsevők (2016) és Gidák (2015) képei erős reflexiót tükröznek a húsipar fenntarthatósága és az agresszió, állatkínzás-állatvédelem témakörökben. A felületek ösztönös, szinte állatias dinamikája és az erősen fragmentált kompozíciók hatásosan szemléltetik a szétmarcangolt tetemszerű figurák maradványait. A vegyes technikával készült képek roncsolt figurális világában a dekódolást a szőrmedarab-ragasztások teszik lehetővé. Az állatok (akár mesefigurák) tárgyiasítása és módszeres képi „feldolgozása” a vágóhidak mint 20. századi festészeti téma kortárs átirataiként működnek. Akár Jürgen Wenzel német festő Vágóhíd (1989) című rajzán, Kalán Viktória képein is a vér és a tetem egészből kihasított darabjai dominálnak. Ellentétben a 20. századi népi hagyományokat és paraszti világot megjelenítő képtárgyakkal (pl. Kádár Béla: Disznóvágás [1924 körül], a drasztikus vizuális elemek az áldozat szerepre hívják fel a figyelmet a hagyományos életképek helyett. A Gida című kép és a ciklusban ugyancsak szereplő Róka megidézi a gyermekmesék szereplőit, mely blaszfémiaszerűen kontextualizálja a vadászat gyakorlatát. Kapcsolódva a Húsevők című montázshoz, szélesebb körben a fogyasztói kultúra kritikájaként láttatja az ember és természet kapcsolatát. Az alkotáson megjelenő történetiség (képkivágások az ókortól napjainkig) és a hús vizuális elemeinek homogenitása akár az önfelszámolás „kannibalizmusára” is utalhat. Az újságkivágások és a felületükön mutatkozó esetleges szövegmaradványok a kultúra felszámolását (elállatiasodás), vagy éppen a reklámkultúra fogyasztást ösztönző manipulációját egyaránt szimbolizálhatja. A Van arcom? címmel készült sorozatában az alkotó saját kritikai szemszögé ből értelmezi újra a portréfestészet műfaját. Képkísérletei során a hagyományos kereteket szétfeszítve játszik a tekintet(nélküliség) vizualitásával, a természetes arányok és mimika tudatos torzításával. A kollázstechnikával kiegészített testek implantátumszerűen hordozzák az újrahasznosított tárgyakat (rugók, bambuszfüggöny, cumi és textilfonatok). De a hétköznapi tárgyak között megjelennek a felragasztott tejfogak is. A Rugós Rozi (2018) a klasszikus 19. századi portrékat idézi. Bár elemeiben utal a korábbi női szépségideálok kellemes megfogalmazásaira, közelebbről hatalmas kontrasztba állítja tárgyát a korábbi korok esztétikai felfogásával. A ragasztott tejfogak „mosolya” egy élettelen bábszerű arcról világít: a hölgy mimikája kiüresedett, a plasztikszemek üveges csillogása meredt nyugtalansággal fúródik bele a néző tekintetébe. Elcsúszott szemöldökök és felragasztott műszempillák fokozzák a groteszk kompozíciót. A tetemszerű hölgy arcképén a használt rugókból megkomponált frizurája ugyancsak szürrealisztikus eleme a képtárgynak. A ragasztott elemek alatti felületek monokróm síksága egydimenziós arcot tükröz, mely csupán az idegen tárgyak által válik háromdimenziós vizuális élménnyé. A női test tárgyiasítása és a szépségipar szimbólumaiként működtetett implantátumok izgalmas szegmensei az alkotói intenciónak.
