Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Murzsa Tímea: A festés mint messianisztikus tett (Pap Károly: A nyolcadik stáció)
73 művészélet ára a külvilágtól való elzárkózás, az életeseményekről való lemondás, a művészmagány – amelyek poétikai értelemben egyben a művészregény gyakori toposzai”11 – írja Harkai Vass Éva. A férfi is a magányt választja: az erdőben él, és csakis annak állatait, növényeit és fényeit festi meg. Az emberi világot gyűlöli, mert úgy gondolja, csak korlátozza a művészt. Ezzel szemben Leviát teljesen más alkotói mentalitást képvisel. Beszédes, hogy portrékészítéssel keresi a kenyerét: kávéházakban rajzolja le a vendégeket, és tehetős zsidók lányairól fest képeket. Ő az emberek közt szeret lenni, művészetének célja is a hozzájuk való kapcsolódás. A narrátor így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „egész megjelenésén ez látszott: – Hisz tudjátok, szeretlek titeket, jó köztetek forgolódni, s a rajzolás, művészet, a többi minden ürügy csupán, hogy élhessek, s hogy ti is szerethessetek engem.”12 Éppen ezért, miután Bottyán egy véletlen találkozás után – saját nézőpontjából – „kimenti” Leviátot az emberek világából, és elviszi az erdő biztonságos magányába, a fiatal festő vissza szeretne térni az emberek közé: „Embert festeni vágyik. Majd kibújt a végén, hogy nemcsak festeni szeretné őket, de amúgy is szeretné őket látni. Sok-sok embert együtt! S aztán festeni őket. A kettőt nem lehet elválasztani!”13 Leviát számára a kivonulás az emberi világból – eleinte – nem lehet alternatíva, mert művészete elvesztené a lényegét. Ezért úgy dönt, hogy visszamegy az erdőből a civilizációba. Így jut el a közeli Ágasházára, ahol ismét portrékészítésbe kezd, egészen addig, amíg a helyi plébános és a falu „vénleánya”, Giza, fel nem kérik egy stációkép megfestésére. Leviát számára tehát egybeesik a művészi és az emberi beteljesülés: művészete akkor éri el célját, ha általa ő, az alkotó közvetíteni tudja a szeretetet a többi ember felé – beleértve azokat is, akik méltatlanul viselkednek vele, mint a falubéli főszolgabíró, Kanitz. Ez a gondolat Bottyán felfogásának az ellentéte: „Bottyán [...] [e]lmesélte, hogy fiatal korában mint élt az emberek közt nyakig elmerülve, s hogy vitték különféle mohó, vad szenvedélyei kegyetlen zsákutcákba, önvádaskodásba, hogy keverték végtelen szélmalomharcokba, mígnem mindezért meggyűlölte az embereket.”14 Az elbeszélő némileg didaktikus módon ki is mondja Leviát ars poe ticáját, mikor az nekikezd a stációkép festésének: [A] feladat abban rejlett, hogy Jézusával a valósághoz kell ragaszkodnia, mégpedig ahhoz a valósághoz, amely őt legkeservesebben fűzi ehhez a községhez, a darab földhöz, ahol képe állani fog. Ez a leggyötrelmesebb kötelék pedig a főbí▼ 11 Harkai Vass, „Pénz, egzisztenciális státus...”, 91. 12 Pap, A nyolcadik stáció, 5. 13 Uo., 19. 14 Uo., 13.
