Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
32 nincsen pénzem a vonatra, sej az sincs, aki haza hozatna, fáradt lábam estére odatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár. Az utolsó sor, amely itt csak hozzávetőleges, ennek egyes emlékezők szerint más változata is élt, meglehetősen nyílt „nemzeti” utalás, magyarkodásnak is mondhatnánk, de itt nem ez az igazán hangsúlyos. Döntőbb (s árulkodóbb) a „szegénylegényi” státus, amely itt manifesztálódik. Az a kör, amely ezt énekelte, csakugyan a társadalom szűkösebben élő részéből regrutálódott, az itt kifejeződő szociális élmény közös élmény volt. Ugyanakkor az élmény ilyen megvallása mellőzi az önsajnálatot, nem panaszkodik, inkább regisztrálja a „tényeket”. Az persze, hogy mindez összekapcsolódik Kolozsvár nevével, beszédes, a Trianon utáni helyzet zsigeri (bár egyáltalán nem reálpolitikus) elutasítása fejeződik ki benne. Családi, kollektív hagyományok továbbélése ez, valami absztrakt séma (többnyire személyes tartalom nélküli) fölvillanása. De ez a kör jellegzetesen „nemzeti” preferenciákat mutatott. S akikre nem ez volt jellemző, a kisebbségre, a trianoni döntés „igazságtalansága” azok számára sem volt kérdéses. A lentről jöttség és a „nemzeti” ressentiment összekapcsolódása szignifikáns fejlemény itt, akárhogy mérlegeljük is. Jellegzetes repertoárdarab volt a Jegenyefán fészket rak a csóka is. S hogy összetettebb (vagy ha úgy jobban tetszik: ellentmondásosabb) legyen a kép, az ismétlődő számok közt említhető a Kazacsók , azaz a Katyusa is. Ez természetesen nem russzofil beütésként bukkant itt föl, a dallamos popularitás tette vonzóvá, valamiképpen – minden „oroszsága” ellenére – ez is a népiség uralmát mutatja. Voltak persze direktebben politizáló darabok is (például a Geyer Flórián dala), s tudom, vannak, akikben éppen ez maradt meg, mert ez fejezett ki számukra valami lényegeset: „vezesd a parasztok rohamát”. S aki ma egy bizonyos Nemzetőr dalra emlékezik, az is valamely számára fontos impulzusra emlékszik: „Nem kerestek engemet kötéllel. Zászló alá magam csaptam én fel. Szülőhazám te szép Magyarország. Hogy ne lennék holtig igaz hozzád.” (Megvallom, ez utóbbi bennem nem élt, nem rám jellemző, de aki fölhívta rá most a figyelmemet, hitvallásszerűen emlegeti.) Többfélék voltunk, különbségeinket csak mesterségesen lehetne homogenizálni, de a heterogén elemek együttese mégis valamennyiünkre jellemző. Ezekben a doktrínákon kívüli szociális motívum valamely, hivatalosan sem tagadott, mondhatnánk félig-meddig legitim eleme érhető tetten. A habitusnak azonban el nem hanyagolható eleme volt egy olyan tapasztalat is, amelyet legtisztábban a Lovamat eloldom szomorúsága fejez ki. Megkötöm lovamat, szomorú fűzfához, Megkötöm szívemet, gyönge violához.
