Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)

33

– Ne fárassza magát – fordult meg Sapiro. – Marhum nem érti, nem tud se oroszul, se tatárul. Azt hiszi, így dolgozik meg a kenyeréért.

– Hát, ez a mi palotánk – mondta Sapiro már a folyosón, és egy mozdulattal a lépcső felé invitálta a vendégeket. – Most láttak mindent. Menjünk le, elvtársak, megvendégelem magukat egy kis teával.

De mielőtt leértek volna, felharsant az ismerős erőlködő üvöltés, valahol egész a közelben. Állathangnak is lehetett volna hinni, ha nem szakítják meg rövid csuklások és motyogások.

– A Csuvas Szenya? – kapcsolt mindjárt Gyejev.

Az igazgatónő sápadtan, dermedt arccal kurtán bólintott, és elfordította a tekintetét.

– Tetűfalka üldözi – magyarázta. – Álmában. El akar futni előlük, de nem tud. A lába erősen elfagyott, és a rovarok csípése nagyon fájdalmas. Jöjjenek, elvtársak. – Az igazgatónő hangjában csüggedés érződött. – Kitűnő teánk van, sárgarépából.

Belaja belenézett Sapiro bánattal teli szemébe.

– Nem kérünk teát – mondta.

Azzal hallgatózva elindult a zárt ajtók mentén. Azt kereste, amelyik mögött Szenya üvöltött.

Megtalálta. Kinyitotta.

Ez az ajtó nem szobába vezetett, hanem a zenekari erkélyre.

Itt nem gyerekek feküdtek, hanem gyerekcsontvázak. Gyejevnek legalábbis így tűnt, amikor belépett. Az egymás mellett sorban hagyott székeken rongyokból fekhelyek voltak eszkábálva. A rongyokon csontok, szürkés, petyhüdt bőrbe bújtatott csontok feküdtek. A fejek meg az arcok ugyanilyen bőrbe csomagolt koponyák voltak, és mintha csak hatalmas szájakból és szemgödrökből álltak volna. A csontlények nagy néha megmozdultak, kinyitották értelmetlen szemüket, erőtlenül fészkelődtek a fekhelyükön, vagy félig lehunyt szemmel mozdulatlanul hevertek. Néhány gyerek nagy, lapos ládákban feküdt (az oldalt kiálló faragott fogantyúk alapján Gyejev rájött, hogy komódfiókok). Az egyik gyerek egy furnér bőgőtokban aludt.

Ezek voltak az elfekvők, akik már túl voltak az éhes ájulásokon, az éhséglázon, az éhség okozta puffadáson, akik régóta – nem hónapok, hanem évek óta – éheztek, de szervezetük nem pusztult el a táplálékhiánytól, hanem összeaszalódott, elcsökevényesedett az állandó alultápláltságtól. Ezek azok voltak, akiket aligha lehet megmenteni. A mennyezetről gipsz Ámorok mosolyogtak le rájuk. Itt feküdt Szenya is. Már nem üvöltözött. Kábán nézett bele a semmibe, és szélesre tátott szájjal, kutyamód szedte a levegőt. Dudoros koponyája volt, vöröses hajmaradványokkal és idomtalanul nagy fülekkel. Fogatlan szájában csak két agyar villogott, a nyelve két oldalán.