Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Fried István:Előszó (egy elképzelt Jókai-monográfiához)
44 között lejátszódott. Lehet, hogy malíciából tették, hogy másokat is engedjenek a bűvkörbe beleszédülni.” Az elbeszélő ravasz: figyelmeztet a mitológiai olvasásra (olympi), felveti a mesei lehetőséget (bűvkör), úgy tesz, mintha érthetetlen és felfoghatatlan eseményekről kellene beszámolnia, de ehhez kevés a képzelete. Avval játszik el, hogy kevesebbet tud, mint a szereplők, és ez az elbeszélés során akár még igazolódásra lelhet, minthogy az olympi villában valóban lejátszódó jeleneteket utóbb a szereplők szájából halljuk. Ugyanakkor nem feledhető, hogy az elbeszélő az „emlékirat”-ra hivatkozik mint forrásra, még az is feltételezhető, hogy elhallgatja tudását, és egy későbbi időpontra tartogatja a szereplői megszólalásokat. A történet más helyszínen, új szereplővel folytatódik, aki fordulatot hoz az eseménymenetben. Szász Móric lép a szereplők közé. Ő volt „korának legdélcegebb daliája. Férfiak és nők elleni harcban egyformán diadalmas.” Vehetjük úgy, hogy előlegeződik a cselekmény iránya. Előbb azonban a felsült szerelmesek történetét kell végighallgatni, a látszat és a valóság széttartását. A publikum nyilván megelégszik a szállongó hírekkel, a valóság azonban prózaibb, az ötvenezer livreért cserébe a színésznő jól elverte őket. Szász Móric azonban állja a sarat, „...mint maga a hős marsal megvallá, még soha életében oly hatalmas öklözőtársa nem akadt, aki oly keményen ellen tudott volna néki állani.” Elég messze kerültünk a tüdőbajban meghalt kaméliás nőtől. A hátralévő néhány lapon sietősen bonyolódik Margit szerelmi története, előbb Szász Móriccal, aztán a „württembergi uralkodó fejedelemmel”. Ennek palotájában kerül konfliktusba a német színésznővel, aki miatt visszajut Párizsba, hogy aztán Württembergben mégis bosszút álljon primadonna vetélytársnőjén. Párizsban aztán Margit valóban szerelmes lesz. „Itt kezdődik aztán ifjabb Dumas Sándor tragikus meséje.” Melyet az elbeszélés (természetesen?) módosít. A végkifejlet: a színésznő kolostorba vonulása, megtérése. Tehát a Dumas-étól eltérő befejezése életének. Tizenkét évig él a kolostorban, „naponkint korbácsolva a testét, mely annyi bűnt követett el. / Élete végén teljesen megvakult.” A Dumas„mesé”-vel ellentétben az elbeszélés előadásmódja szikárabb, a végén már csak a „tények”-re szorítkozik. Az utolsó mondat csattanósra sikerül: „Ez a krónikai története a »Kaméliás hölgy«-nek” megfogalmazás nyitottságából következtethető, hogy ez csak a krónikai történet, hiszen létezik, méghozzá széles körökben ismert, a másik történet is, amelyet a kaméliás hölgy nem kevésbé igaz történetének fogadtak el. Jókai elbeszélője csak annyit állít, hogy ugyanabból a forrásból dolgozott, mint az ifjabbik Dumas, aki feldolgozásával nagy sikereket ért el. Az ő igyekezete ennél szerényebb: kivonatolja és összegzi a „régi francia króniká”-t. E szerény célkitűzés azonban akarva akaratlan vitaszöveget létesít, a „történelem”-be helyezi a történéseket (Szász Móric, württembergi uralko-
