Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Nógrádi Gábor: Az áldozat
35 Már több mint egy éve tart, mondta, de most jött el az ideje, hogy az illetővel összeköltözzön. Elnézést bíró úr... Erről még most is nehéz beszélni... Ahogy felidéződik... Az ügyész úr joggal nevezte áldozatnak dr. Szép Veronikát, és ebben igaza is volt. A törvény betűje szerint a megölt személy gyilkosság áldozata. De abban a pillanatban, amikor Veronika kijelentette, hogy elhagy, és hozzátette, hogy több mint egy éve tart a kapcsolata, magamat éreztem áldozatnak. Egy lelki gyilkosság áldozatának. Szervezetem úgy reagált az információra, ahogy, gondolom, mindenki más szervezete is reagált volna hasonló helyzetben. Rosszullét környékezett, megszédültem, hányingerem volt, amit mély lélegzetvételekkel igyekeztem óvatosan leküzdeni, hogy Veronika ne vegye észre. Bénultan ültem. Bénultan és némán, én, akinek a legnehezebb családi vagy munkahelyi helyzet, konfliktus során sem okozott gondot a megfelelő kifejezések, gesztusok megtalálása. Veronika láthatta rajtam, milyen állapotba kerültem, mert azt mondta, hogy sajnálja. Meg valami olyasmit is, hogy már régen kiürült a kapcsolatunk, én is tudom, mármint, hogy én, csak nem akartunk beszélni róla. És megismételte, hogy sajnálja. Sajnálja, hogy ezt így rám zúdította, és éppen ma, Valentin-napon, de mind a ketten tudjuk, hogy ha szükséges, akkor egy – még lokalizálható, és nem elterjedt – rákos daganat gyors operációja mindig hatékonyabb, mint egy hosszan elhúzódó és bizonytalan kimenetelű fájdalmas kezelés. Nem tudom, átélték-e már valaha azt a bénultsággal lefékezett pánikot, amit egy váratlan rossz hír vagy esemény okoz. Például valakinek, egy hozzánk közeli személynek a hirtelen elvesztése. Vagy egy közlekedési szerencsétlenség, amelynek részesei vagyunk. Sok tízezer kilométer balesetmentes vezetés után belénk csattan egy másik kocsi, amelynek a közeledését észre sem vettük... Bocsánat, hogy újra ilyen példákkal élek... Csak ismételni tudom: egy test, egy lélek voltunk tizenkét éven át. Legalábbis én így éltem meg. Veronika bejelentése olyan volt, mint egy váratlan utcai támadás... A rabló leüti az embert. Elnézést..., kérhetek még egy pohár vizet?... Köszönöm! Az elmondottakból, gondolom, kiderült, hogy álláspontom szerint a lelket megölni ugyanolyan bűntett, mint egy embert meggyilkolni. Sőt! Ki merem jelenteni, talán nagyobb bűn, hiszen akinek a lelkét öljük meg, az tovább vegetál pszichésen élettelenül, míg az elhalálozott személy minden fájdalma, kínja, szenvedése megszűnt örökre. Bocsánat a talán furcsa összehasonlításért. A legtöbb ember ezt nem így gondolja. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a halálnál nincs rosszabb. Van, kérem. Mikor valamennyire magamhoz tértem, és szavakat találtam, beszélni kezdtem Veronikához. Gondolom, így tett volna mindenki, aki uralkodni tud az indulatain.
