Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)

7 Át a hegyeken eltévedtem a hófúvásban kilátástalan helyzetemből csodálatos véletlen segített ki s most hogy megmenekültem már nem várom hogy fölébredjek. Volt rímes vers is az említett öt vers között, de az ún. nyugat-európai vagy görög-latin versformákkal két–három év múlva, a bölcsészkarra készülve ismer­kedtem meg komolyabban, szó szerint bemagolva egy-egy szapphói, alkaioszi stb. strófát Berzsenyitől. Csak később tudatosult bennem, hogy van fülem a hallásra, így aztán szinte természetes volt, hogy A névadás örömé ben klasszikus versformá ­kat is fogok használni, például a Melyik milyen nap című versben épp a szapphóit: „Tervbe vettem még az idillikust is / (elmaradhatott valahogy). S ha Móni, / mond­juk, egy fokkal simulékonyabb, most / már precedense // is lehetne...” stb. Később viszont már nem volt megállás, ki is facsartam alaposan jambust is, hexametert is – mikor mire volt szükségem a pontosabb fogalmazás érdekében. Ami meg a hagyományhoz való viszonyomat illeti: a régiek eleinte nekem is csak a kötelező iskolai tananyagot jelentették, de az vesse rám az első követ, aki fiatalon nem a véle egyívásúak társaságát keresi! Ma már persze főleg a régi­eket olvasom, egyre jobban szeretem például a klasszikusokat („klasszikusok” alatt ezúttal főleg nem romantikusokat értek). Tudjuk, hogy az öreg Márai las­san eladogatta Amerikában a könyveit, mindössze Aranyt és Horatiust tartva magánál. Néhány hete lefordítottam W. H. Auden egyik utolsó, Hálaadás című versét, amelyben Auden szintén Horatiust (és Goethét) tartja legfontosabb öreg­kori tutorának. Nemrég Kolozsváron én is megpróbáltam eldadogni valamit ez ügyben, hogy tudniillik sokkal jobban érzem magam Arany társaságában, mint Vörösmarty mellett (miközben hiszem és vallom, hogy A vén cigány a legszebb magyar vers, amit valaha írtak, vagy hogy a Csongor és Tündé nél szebb színmű ­vet soha nem fognak magyarul írni). S hogy inkább Goethe, mint Heinrich von Kleist. S hogy inkább Keats, mint Shelley (tudom, hogy Keats is romantikus, de talán kevésbé volt bolond, mint Shelley). Rajongva csodálom ugyan ezeket a „szent őrülteket”, de egyszerűen félek tőlük (vagy csak nem akarok megbolon­dulni?), s ahogy hullik szét a világ körülöttem, egyre nagyobb szükségem van, mondjuk, az Íliász tűzmelegére. Látnom kell nekem is, ahogy Akhilleusz paj -

Next

/
Oldalképek
Tartalom