Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Zalán Tibor: Elöljáróban (Bevezető Bahget Iskander életrajzi könyvéhez)
96 a szíriai–magyar vagy magyar–szíriai fotóművész. Szívet és agyat emleget valaki a művész méltatói vagy hívei-barátai közül. De én hozzáteszek ehhez valamit. A vállalást. Vállalni származást és múltat, elszármazást és hazát és életmódot váltó jelent, az indulás és (be)érkezés egymástól távolinak tűnő, de egymást feltételező, egymás nélkül nem értelmezhető végpontjait. Mondják: az, hogy mivé lesz az ember, élete első pár évében dől el. Ebben az időszakban nyilván nem dőlhetett el az, hogy a gyermek Bahget fotóművész lesz-e, atomfizikus vagy tevehajcsár. De az eldőlt, hogy nagyszívű, meleg emberségű, egyenes gondolkodású, világra nyitott jellem és ember felé indul el a lélek, a tudat és az öntudat fejlődése ebben a különlegesen érzékeny figurában. És itt, ha nem is vitatkoznám a fotóművész által magasan megbecsült Illyés Gyulával, de mindenképpen kiegészíteném a híres, felemelt ujjal elmondható mondatát – „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, – azzal ecsém: hova mész!” Ő két nép fia is egyszerre, aki, amikor Szíriába megy, akkor hazamegy a múltjába, haza az övéihez, és amikor eljön onnan, akkor is hazajön, haza a jelenébe, haza a jövőjébe, haza az övéihez, azaz: azzal igazolsz, hogy mit hozol a honnanból és mit viszel tovább abból a hovába! Az igazi fotóművész nyilván az, akit a világ, majdan távoli tapasztalatok szerint a világegyetem, bármely pontján leejt a sors vagy a véletlen, ott azonnal érvényes fényképlátványt vagy -látomást talál magának, és fényképtárgyat hoz belőle létre, legyen az az Északi-sark vagy a Góbi-sivatag izzó homokja. Nem látok tehát semmi különösebbet abban, hogy Iskander a Dunai Vasmű kohászait ugyanolyan profizmussal örökíti meg, mint a Kecskemét környéki pusztuló tanyákat a még bennük lévő lakóikkal, vagy Algéria sivatagi homokviharokban veszteglő embereit, egyszóval – az embert. Csöppet sem nagybetűvel, de nem is elhanyagolható fény-árnyék jelekkel. Nem tudom, mennyire ismeri fényképészünk a magyar tanyavilágot, jobban-e, mint a szíriai kerteket vagy teraszokat, a sivatagi beduinsátrakat vagy a buszmegállóban ácsorgó lányok gyönyörű árvaságát, de hogy képes mindennek a felszíne, látványvilága mögött megragadni, és képben kifejezni a lényeget, melyet akár léleknek is hívhatunk a magunk szerény szókincsével, abban biztos vagyok. E sorok írója portréilag el- és lekötelezettje Bahget Iskandernek. Noha ott volt az elhíresült első lakiteleki találkozón, sőt előadást is tartott, nem emlékszik onnan a fotóművészre, nem onnan emlékszik, miért is emlékeznék a forgatagon kívül másra abból a forgatagból. Ismerkedésük idők folyamán épült kőre kő alapon, mindig egy kicsivel beljebb, mindig egy mosollyal közelebb. Az igazi áttörést a kapcsolatukban azonban a portrékészítés hozta. A hírös városban tartózkodott, amikor a meglepő üzenet elérte, a város jeles fotóművésze szívesen látná otthonában. (Hogy honnan tudta meg Iskander, hogy ott van, ráadásul csak egy napot töltött akkor ott, arra már aligha derülhet fény.) Persze, ismét valamiért meséli el ezt a látszólag magántörténetet, mármint a látogatást. Merthogy ez olvasható a jeles esszéista és lapszerkesztő Füzi László Bahget Iskander előtt kalapot emelő
