Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Csenki Nikolett: Megszólal az alárendelt? (Borbély Szilárd: Nincstelenek)
88 megvalósította a multiperspektivikus szerkezetet.)35 Mint az Paul Ricœur óta ismeretes, a megbízhatatlan narrátor felrúgja az olvasóval kötött hallgatólagos szerződést, hiszen a narrátor által elbeszélt történetről csak hézagos vagy pontatlan információkat kaphat az olvasó. Borbély a megbízhatatlan narrátor kategóriájába pozicionálja regényét, mert gyanút kelt az olvasóban azáltal, hogy a gyermeknézőpont alkalmazásával a történet fikciós igazságértéke megkérdőjeleződik. A Nincstelenek narrátora – életkori sajátosságaiból adódóan – nem rendelkezhet olyan tudással, mint a felnőttek, mégis többször visszaköszön a felnőttlét tapasztalata, tudása. Ugyanakkor „[a]z időkezelés furcsa szándékoltságának kell tekintenünk, hogy sok esetben a jelen idejű elbeszélés egyik mondatról a másikra múltba vált, az állandóságot mintha valami konkrét eseménytől választaná el, s ezek a szándékoltan rontott szövegrészek mintha az elbeszélt idő, a gyerekkor eseményeit különös félálomszerű képekké, délibábos remegésekké oldanák (és az elbeszélői nézőpontokat is összekuszálják). Az idő számlálhatóságának, kezelésének másfajta kiforgatása történik az életkorok, életesemények elhibázásaival. [...] Az idősíkok megbonyolítása, szándékolt szubverziója [...] a retrospektív gyermeki nézőponttal és a mű regényszerűségével van kapcsolatban.”36 Természetesen ez az eljárás, a befogadó aktivitása maga is értelmezési horizontokat nyit meg, hiszen maga is a regénybeli cselekmények alakítójává válik. Ezzel az összetett retorikai viszonnyal tehát megvalósul a kiszolgáltatott élethelyzetre való reflektálás, megmutatja, milyen a mélyszegénységben élők kilátástalan élete, ezáltal arra is választ kapunk, hogyan lehet a perifériára szorultságról, az otthontalanságról, a gyermeki lét védtelenségéről írni. A Nincstelenek : Már elment a Mesijás? című regény egy Magyarország keleti felén lévő, határközeli szatmári faluban játszódik az 1960–1970-es évek tájékán. E miliőt egy 6–10 éves kisfiú perspektívájából ismerjük meg, akinek reflexióiban folyamatosan visszaköszönnek a felnőttektől hallott elbeszélések, pontosabban azok töredékei, melyekből ugyan kronologikus történetmesélés nem bontakozik ki, az olvasót azonban ahhoz hozzásegítik, hogy hozzávetőlegesen behatárolhatóvá teszik a cselekmény terét és idejét, a szereplők múltját. E szerkesztési technikának „köszönhetően” a szereplők jellemfejlődésen nem mennek keresztül, a könyv végén ▼ 35 Paul Ricœur vetette fel az irodalomtudományban elsőként a megbízhatatlan narrátor szerepét, aki a megtörtént problematikusságára mutatott rá, hiszen az már nem figyelhető meg, mivel az már nincs. Vö. Paul Ricœur, A szöveg világa és az olvasó világa = Történet és fikció , szerk. Thomka Beáta, Narratívák 2 (Budapest: Kijárat Kiadó, 1998), 9. L. még Manfred Jahn, Árukapcsolások, kizárások, határterületek: a megbízhatatlanság jelensége a narratív helyzetekben, ford. Török Ervin = Vizuális és irodalmi narráció , szerk. Füzi Izabella (Szeged: Bölcsész Konzorcium, 2006). 36 Visy, „Prímszámok könyve”, 111.
