Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A vers kriminalizálódása (Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930)
72 Hiúság s gyanú szemete, gőg, tüskék mérge, csönd s amit dugsz mosolyogva (látom!), ez a bent nyüzsgő fekete nagy éj, óh mondd, barátom, mondd, ember, magad betege, mondd, fáj? birod? – Szánalmamat érzi futva benned a hála s elrémülök, mikor riadt tekintetedből visszacsap a válasz, E verset záró öntudatos találkozásig „egy öngyilkos istennel” a szívében járt témái között (Szerelem és rongyos állatok , 1927), aki „riadtan nézi”, amint „kísértetek járnak az anyagban” (Materializmus, 1928), és aki visszatekintve végül is így összegezi egy szintén általa kötetben fel nem vett versben mindazt, ami riadalmát okozza már évek óta (Jaj; Pesti Napló , 1930. március 18.): Látva, rémülten és bután, hogy jár a roppant gépezet, amely megőrli létedet, és annyi csalódás után, Rablás, Terror, Bűn, Vér, Hazugság s a világ többi ős Hatalma előtt, melynek szörny keze-talpa szabja az élet örök útját: Mindezzel magától értetődően jut el gondolatmenete befejezéséhez, mely a következő tercina kezdetén egy kérdésben fogalmazódik meg: „Költő élsz még? –” És erre a kérdésre rímel az Árnyék című versből a Halál, a férges kezeivel, és rímel a majd egyéves hallgatás, a költő tetszhalála. Természetes ez a következtetés, mert amit az előző évek tapasztalataiból felhalmozott, az mind ellene mond költőléte eddigi feladatának és létfeltételének. Saját többéves vergődésének és e vergődés értelmét megvilágosító „terápiájának” hatására végül is kibontakozik Szabó Lőrinc előtt egy olyan tudatbéli alkotói forma, amelynek segítségével a költői halálból válthatta ki önmagát, a semmiből egy új világot teremthetett. Ahogy ezt – talán a Juhász Gyulával tett temetőlátoga-
