Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A vers kriminalizálódása (Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930)

48

pasz orom lábánál, velünk egy szinten, de azért magasan (még mindig 1500 méternyire vagyunk a tenger fölött), szabályosan elkerített négyszögben száz és száz fehér kereszt. Katonatemető! Igen! Temető!

Temető ez az egész vidék – olasz front! – csaták! a rohamok! – Kavernák!! Én rettenetesnek láttam eddig a szépségeit, de most –! Hiszen ezeken a járhatatlan csúcsokon emberek jártak, ezeken a finom szerpentineken, melyeket éjszaka hosszában és percenként söpört végig a »beállított« ágyuk tüze, magyarok és osztrákok és olaszok: emberek vánszorogtak a »percek« között, vonszolva minden homokzsáknál és drótkötegnél és spanyollovasnál és muníciónál súlyosabb rettegésüket, a halálfélelmet! Az a gyönyörű csúcs, melynek tisztességes neve a térkép szerint Birkenkofel, talán egy örök pergőtűz alatt álló „62-es magaslat” volt –– és –, de hiszen tudjátok még mind, mi volt, mi történt, mi folyt itt éveken át! Hiszen nemcsak az én testvérem várta itt a megváltást, hanem a tiéd is, a te fiad is, a te apád is, az övé, az övék, mi mind és azok is mind, akik akkor, ott túl voltak, Cortinában.

Bizony, nagyon szomorú látvány, nem fényképen, hanem így valóságban, egy ilyen fehér keresztes katonatemető a fekete hegyoldalban. Rendes, „békebeli” temetők a falu alján, otthon az Alföldön vagy másutt, akárhol: milyen jó azokban sétálni! Mennyi béke és nyugalom és komolyság száll ott a szívekbe! És mennyi maró sajgás és riadt döbbenés itt! Ezek a sírok »rendesebbek« (ó, nagyon rendesek! a képmutató Ember így próbálja jóvátenni, amit elkövetett!), de épp ez a rend! Ez a hirtelenül, célszerűen, amerikaiasan készült „rend” és uniformiskereszt hirdeti, ordítja, hogy nem a természet rendelése szerint jött létre, hogy itt nem az élet törvénye parancsolt generációkat lassan haza, vissza a földbe, hanem hogy itt egyszerre készült el az egész temető! És ez: a Természetellenesnek ez a borzalmas látványa lassanként minden örömet megront, amit az itten oly bőkezű Természet ad annak, aki fiának érzi magát. Nehéz hozzászólni. A szem már felnyílt és lát: most már meglátja itt is, ott is a drótakadályok felgöngyölt, rozsdás maradványait a bokrok alatt, és az emlékeztető üres konzervdobozokat, melyek itt is, ott is ezerszám hevernek halomban egy-egy fordulónál. Igaz, hogy legalább az összelőtt házak mellett már ott van az új.

Elfutunk a toblachi tó mellett, leereszkedünk a toblachi síkságra. Hátunk mögött a völgy, melynek oldalán végigzakatoltunk. Toblach, pályaudvar. Szemben fél kilométernyire ismét hegyek alatt a falu. A templom fehér tornya még ideviláglik a közeledő estében. Már felépítették. A pályaudvar mögött hat-hét hotel. De az egyiknek még