Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 1. szám - Zelei Miklós: A prognózis

28

A pofára esés élménye az én tekintetemben is, amikor megáll mellettem egy

szép piros autó. Az ablakán kihajol egy orvosnő:

– Valami baj van? Segítsek?

Pedig én csak mentem. Határozottan, célirányosan. De másokban nem ezeket a képzeteket idézték föl a mozdulataim.

– Köszönöm. Csak lassú vagyok.

És a következő alkalommal betegszállítót kérek. Az élet hercege lettem! Ezt

érzem a kerekesszékben. Ahogy lábamat a tartókba segítve az udvaron átröpítenek. „Nem volt soha ilyen jó dolgom.”

Beülni a kerekesszékbe.

Kimászni a kerekesszékből.

Ez is erőfeszítés.

Minden nélkülözi az élethez nélkülözhetetlen könnyedséget. Fölállni például.

Nagyon nehéz. De mindenki rájön a trükkökre. Ébredés. Egy könyökből indított

lendülettel fölülök. Az ágy pereméhez rögzített szíjjal kihúzom magam az ágy

szélére. De ezzel még nem történt semmi. Az ágy mellé készített tonettszékre

teszem a bal kezem, így vagyok képes kitámasztani. A jobb kezemmel fölfelé lendítem magam, a balt azonnal a bal térdemre támasztom, nehogy visszatottyanjak. Az lesz a szép, amikor ebből a pozitúrából egyszer majd arcra esem. Ennek

a sokfázisú műveletnek az eredménye, hogy végre kiegyenesedve állhatok. Homo

erectus. Milyen nevetséges lehet egy külső szemlélő számára, ahogy fölidézem a

törzsfejlődés mozzanatait.

És jöhet a reggeli. Egyre kevesebb. Egyre kisebb választékból. Mert minden íz

egyforma. Vagy ami még rosszabb: minden egyformán ízetlen. Most már értem a

család egykori öregeit, amikor ordítoztak a menyükkel:

– Ti minden nap zabáltok, mint a lakodalomban! Nekem meg külön főzitek

ezeket az ocsmányságokat.

– Ugyan már, apuka. Hogy mondhatsz ilyet!