Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Varlam Tyihonovics Salamov: A csomag; Lazsa; Sokkterápia; A cirbolya (Soproni András fordításai)
20 hullani, és a cirbolya téli álomba merül, mint a medve. A fehér hegyen hatalmas havas hólyagok keletkeznek: a földre fekve telelő cirbolyabokrok. A tél végén aztán, amikor a földet még háromméteres hó borítja, amikor a hóviharok a szakadékokban úgy összezömítették a havat, hogy csak a vasnak enged, az emberek hasztalan keresik a tavasz jeleit a természetben, bár a naptár szerint már ideje lenne jönnie. De a nappal nem különbözik a téliektől, a levegő ritkás és száraz, semmiben nem különbözik a januáritól. Szerencsére az ember érzékelése túlságosan durva, az érzékletei túlságosan egyszerűek, és még érzékszerve is mindössze öt van – az pedig nem elegendő a sejtésekhez és jóslásokhoz. A természet érzékenyebb az embernél. Mi tudunk erről egyet-mást. Gondoljunk csak egyes lazacfajtákra, amelyek csak abba a folyóba úsznak fel ikrát vetni, ahol az az ikra ürült, amelyből az adott hal kifejlődött. Gondoljunk a vándormadarak titokzatos nyomvonalaira. Szép számmal ismeretesek barométer-növények, barométer-virágok. A határtalan havas fehérség, a teljes reménytelenség közepette egyszerre fölemelkedik a cirbolya. Lerázza magáról a havat, fölegyenesedik teljes termetében, ég felé emeli eljegesedett, kissé vöröseszöld tűleveles ágait. Megérzi a tavasz számunkra érzékelhetetlen előjeleit, hisz nekik, és Észak lakói közül elsőként felébred. A tél véget ért. De közbejöhet más is: a tűz. A cirbolya túlságosan hiszékeny. Annyira utálja a telet, hogy hajlandó hinni a tűzrakás melegének. Ha télen egy téliesen meghajolt, összegörnyedt cirbolyabokor közelében tüzet rakunk, a cirbolya felkel. Ha a tűz kialszik, a csalódott bokor sértődötten pityeregve újra meghajlik, és visszafekszik a helyére. Mindjárt be is fújja a hó. De a cirbolya nem csak időjárás-előjelző. Ő a remény fája, az egyetlen örökzöld a Magas Északon. A hó fehér csillogása közepette fénytelen zöld tűlevelű ágai a délről, a melegről, az életről regélnek. Nyáron szerény és észrevehetetlen – körülötte minden növény sietve nyílik, igyekezve, hogy eleget virágozzék a kurta északi nyár során. A tavaszi, nyári, őszi virágok egymással versengenek a feltartóztathatatlan, féktelen virágzásban. De közel az ősz, és a vörösfenyő már hullatja sárga apró tűlevelét, a fakósárga fű összepöndörödik, az erdő kiüresedik, ilyenkor aztán messziről látszik, hogy a fakósárga fű és szürke moha és az erdő fái között ott lobognak a cirbolyák hatalmas zöld fáklyái. Én a cirbolyát mindig a legpoétikusabb orosz fának tartottam, különbnek, mint a híres-nevezetes szomorúfűz, a platán, a ciprus. Meg aztán a cirbolyának a tüze is forróbb. Soproni András fordításai
