Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Varlam Tyihonovics Salamov: A csomag; Lazsa; Sokkterápia; A cirbolya (Soproni András fordításai)
15 Az átirányítást követő napon Merzljakovot bevitték az orvoshoz. Az osztályvezető orvos röviden kikérdezte a betegség kezdetéről, közben együttérzően bólogatott. Közben, csak mintegy mellékesen, elmondta, hogy a hónapokig folytatódó természetellenes tartás következtében még az egészséges izmok is alkalmazkodnak, és az ember így rokkanttá teheti magát. Aztán Pjotr Ivanovics hozzáfogott a vizsgálathoz. A tűszúrások, a gumikalapácsos kopogtatás közben feltette kérdésekre Merzljakov találomra válaszolgatott. Pjotr Ivanovics a munkaidejének több mint a felét a szimulánsok leleplezésére fordította. Természetesen tisztában volt az okokkal, amelyek a fegyenceket szimulálásra késztetik. Pjotr Ivanovics nemrég maga is fegyenc volt, így aztán nem töltötte el csodálkozással a szimulánsok makacssága, se a trükkjeik köny nyelmű primitívsége. Pjotr Ivanovics, az egyik szibériai orvostudományi főiskola egykori docense, ugyanazokon a hómezőkön kezdte a karrierjét, ahol a betegei próbálták becsapni őt, hogy mentsék az életüket. Azt nem lehet állítani, hogy nem sajnálta az embereket. De nagyobb mértékben volt orvos, mint ember. Mindenekelőtt szakember volt. Azzal büszkélkedett, hogy az egyévi lágermeló nem ölte ki belőle az orvos szakembert. A szimulánsok leleplezésének feladatát egyáltalán nem holmi magasztos, állami vagy morális nézőpontokból közelítette meg. Olyan feladatot látott ebben, amely méltó a szakmai tudásához, ahhoz a pszichológusi képességéhez, hogy csapdákat állítson, amelyekkel a tudomány nagyobb dicsőségére elkaphatja az éhes, félig tébolyult, szerencsétlen embereket. Az orvos és a szimuláns e küzdelmében az orvos oldalán ott volt minden: ezernyi ravasz gyógyszer, száz és száz tankönyv, sokféle készülék, a fegyőrök segítsége, a hatalmas szakmai tapasztalat, a beteg oldalán nem volt más, csak a félelem attól a világtól, ahonnét a kórházba került, és ahová félt visszatérni. Éppen ez a rettegés adott erőt a fegyencnek a küzdelemhez. Valahányszor Pjotr Ivanovics leleplezett egy-egy csalót, mélységes elégedettség töltötte el: az élet ismét igazolta, hogy jó orvos, hogy nem vesztette el a szaktudását, ellenkezőleg, tovább csiszolta, egyszóval, még megvannak a képességei... „Bolondok ezek a sebészek – gondolta, mikor Merzljakovot elvitték, s ő rágyújtott. – Nem ismerik vagy elfelejtették az anatómiát, a reflexekről soha nem is tudtak semmit. Csak a röntgenbe kapaszkodnak. Ha nincs felvétel, még egy egyszerű törést sem tudnak biztosan megállapítani. És milyen beképzeltek! – Hogy Merzljakov szimuláns, természetesen tudta. – Feküdjön csak egy hetet. Ezalatt az idő alatt megcsinálunk minden vizsgálatot, hogy minden előírásszerű legyen. Becsatolunk minden papírt a kórlapjához.” Pjotr Ivanovics elmosolyodott: előre élvezte az újabb leleplezése teatrális hatását. Egy hét múltán a kórházban hajószállítmányt állítottak össze a betegekből a Nagy Földre. A jegyzőkönyveket ott mindjárt, a kórtermekben állították össze, az igazgatóságtól érkezett orvosbizottság elnöke személyen vizsgálta meg a betegeket,
