Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Varlam Tyihonovics Salamov: A csomag; Lazsa; Sokkterápia; A cirbolya (Soproni András fordításai)
9 sötétrózsaszínek voltak, hol narancssárgák, hol meg halványzöldek, mintha színes glasszé borítaná őket. A vörösfenyők az ég felé nyújtogatták zöld körmű ujjaikat, az erdőtüzek tar foltjait mindenütt megtermő kövér füzike borította. Mindez gyönyörű volt, bizakodó, zajos és sietős, de csakis nyáron, amikor a fű fakó zöldje összekeveredett a mohlepte, napfényben csillogó sziklák üde színével, amelyekről egyszerűen kiderült, hogy nem szürkék, nem is barnák, hanem zöldek. Télen mindez eltűnt, belepte a dús, kérges hó, amellyel a szelek telehordták a szurdokokat, és úgy összezömítették, hogy a mászáshoz fejszével lépcsőket kellett vágni benne. Olyan csupasz volt minden, hogy az ember mérföldnyi távolságból is látható volt az erdőben. És csak egyetlen fa volt mindig zöld, mindig eleven: az örökzöld törpe cédrusbokor. Az volt az időjárás-előrejelző. Két-három nappal az első hóesés előtt, amikor nappal még őszies forróság volt, az égen sehol egy felhő, és senkinek nem volt kedve a közelgő télre gondolni, a cédrus egyszerre szétnyújtotta a föld színén hatalmas, kétöles mancsait, könnyedén meghajlította kéttenyérnyi vastagságú, egyenes, fekete törzsét, és odalapult a földhöz. Alig telt el egy-két nap, és megjelent egy felhőcske, estére pedig már megeredt a hó, és felsüvöltött a förgeteg. Ha viszont késő ősszel alacsonyan szálló, havat hordó felhők gyülekeztek, hideg szél fújt, de a cédrus nem feküdt a földre, bizonyosra lehetett venni, hogy hó nem fog esni. Március végén, április elején, amikor a tavasznak még az illatát se lehetett érezni, a levegő pedig még téliesen ritka és száraz volt, a cédrusok mindenfelé fölemelkedtek, lerázták kissé vöröseszöld ruhájukról a havat. Egy-két nap múltán aztán irányt változtatott a szél, és a meleg légáramlatok meghozták a tavaszt. A cédrus nagyon pontos műszer volt, és olyan érzékeny, hogy olykor becsapódott: ha jött egy enyhülés, és elhúzódott, a cédrus fölemelkedett. Az enyhülés előtt nem emelkedett föl. De még nem jött a lehűlés, ő már újra sietősen belefeküdt a hóba. De ilyen is előfordult: megrakott az ember egy jó forró tüzet, hogy ebédnél legyen hol megmelengetni a kezét-lábát, rakott rá bőven fát, és ment dolgozni. Két-három óra múlva a cédrus kezdi kidugdosni az ágait a hóból, szép lassan fölegyenesedik, gondolván, hogy megjött a tavasz. Aztán még ki se aludt a tűz, a cédrus újra visszafekszik a hóba. A télnek két színe van: a fakókék magas ég és a fehér föld. Tavasszal előbukkan a tavalyi ősz piszkossárga rongya, és a föld sokáig viseli ezt a koldusgúnyát, amíg az új zöld föl nem erősödik, és ki nem virágzik minden – sietősen és viharosan. Ebben a bánatos tavaszban, könyörtelen télben ott ragyogott vakító zöldjével a cédrus. Ráadásul termése is volt: apró cédrusdiók. Ezen az ínyencfalaton sokan osztoztak: az emberek, fenyőszajkók, medvék, mókusok és burundukok. Kiválasztottunk a hegykúp szélvédett oldalán egy kis térséget, odacipeltünk egy csomó ágat, vékonyabbakat és vastagokat egyaránt, és téptünk egy csomó száraz füvet azokról a foltokról, ahonnét a szél leszaggatta a hóréteget. A barakkból
