Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Kiss Gy. Csaba: A horvát irodalom hazai befogadásának néhány példájáról
117 Kiss Gy. Csaba A horvát irodalom hazai befogadásának néhány példájáról Ha magyarok és horvátok irodalomról beszélnek, nehezen tudják kikerülni a történelmet. Azoknak a kultúráknak a köréhez tartozunk, ahol kulcsszerepe volt az irodalomnak a modern nemzet megteremtésében. Négy évvel ezelőtt emlékezhettünk a magyar–horvát kiegyezés 150. évfordulójára. A történészek föl is elevenítették emlékezetét. Az már másik kérdés, hogy nem lett szerves része sem a horvát, sem a magyar emlékezetpolitikának. Lengyelország és Litvánia az utóbbi három évtizedben nemzetközi fórumokon is rendszeresen együtt méltatja állami uniójuk hagyományát és nemzetközi jelentőségét, ami nagyjából fele ideig tartott, mint Magyarország és Horvátország közös államisága. A horvát és magyar közösségi tudatban mára alig maradt nyoma az európai történelemben példa nélkül álló szimbiózisnak, mely – Lőkös István szavaival – „valóban társadalom- és tudatformáló, alkotó együttélés volt, benne megannyi kötődés, összefonódás a nyelvben, a literatúrában, az életvitelben, a mentalitásban” (Jegyzetek a croatohungarus tudatról, Tiszatáj, 2005, 6. sz.). A XX. században fölnőtt nemzedékeknek olyan Atlantisz ez a Dráva mindkét partján, melyet csak a múlt kutatói ismernek. Őszintén szólva maga Horvátország is kissé homályos folt lett a magyar köztudatban a második jugoszláv állam évtizedei alatt, létét inkább a múlthoz kapcsolták, mint a jelenhez. Miroslav Krležát például jugoszláv klasszikusként említették. Pedig az irodalom világa felé fordulva érdemes föltenni a kérdést: van-e még európai főváros, ahol olyan jelentős emlékhelyei vannak a horvát irodalomnak, mint Budapest. Csupán Matija Petar Katančić (1750–1825, költő és a pesti egyetem tanára) sírhelyét a budai Ferences templomban, a Ljudevit Gaj-féle A horvát–szláv helyesírás tervezetét (Kratka osnova hrvatsko-slavenskog pravopisanja, 1830) megjelentető királyi egyetemi nyomdát és Miroslav Krleža impozáns új szobrát említem. Ha horvát irodalmi művek magyar újrateremtéséről, értő fordításáról beszélünk, nem lehet eltekinteni attól, hogy a recepciót nagymértékben meghatározza a közös történelem és a két kultúra kódjának a hasonlósága. A horvát irodalom magyarországi befogadásának három dimenziójáról szeretnék szólni három író – Ksaver Sandor Gjalski, Miroslav Krleža és Nedjeljko Fabrio – magyar „irodalmi fortunája” kapcsán. Az egyik kontextus a történelmi, a második a kulturális-mentális, a harmadik pedig az areális, vagyis a közép-európai. Joggal írja az 1990 után magyar közegbe érkező horvát könyvekről Medve A.
