Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Alföldy Jenő: „Szárnyatlan angyal” (Bevezetés Dobozi Eszter költői világába)
76 ról is elmondhatjuk, de e kétféle tevékenységét élesen elválasztotta egymástól. Elhárította magától, hogy műveit előadják az iskolai rendezvényeken, inkább önkéntes szavazók fölkészítésében vett részt. Örömmel vette viszont, ha a kecskeméti Katona József Könyvtár irodalmi műsoraiban, a Forrás folyóirat gárdájával együtt fölkérték szereplésre, a Katona József Múzeumba megemlékezésre, az Erdei Ferenc Művelődési Otthonban kiállításmegnyitóra vagy vidéki, olykor erdélyi, szerbiai-magyar előadóestekre. Munkahelyén csakis az iskola ügyeivel foglalkozott, és ha irodalmi műsort szervezett munkatársaival, akkor kívülről meghívott írókat, költőket léptetett föl. Ez nem vonatkozik az iskola ének-zenei műsoraira – a diákok és a tanárok zenei gyakorlatát fejlesztendő, igen gyakran szólaltatta meg a kórusokat, egyéni és együttes hangversenyeket. Büszke volt arra, hogy igazgatói éveiben országos és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő zenészek tanultak az iskolában, például Pusker Júlia és Pusker Ágnes hegedűművészek. Zeneszakos szüleik a tanári karhoz tartoznak. Írói terveit nem tudta olyan mértékben teljesíteni, mint szerette volna, de kerek életművet hozott létre kiérlelt, egyéni stílusával, kulturált témavilágával, keresztényi és kantiánus erkölcsi világrendjével. Utolsó verseskönyvének körülbelül a feléig jutott el, harmadik regényének csupán a tervéig. Búcsú a szociográfiától című esszéje és Zsille Gábornak adott interjúja szerint idő hiányában le kellett mondania a riportírásról – pedig pl. Csak a napnyugtát níztük címmel írt, a háború végén Keletre hurcolt tiszaladányi lányok és asszonyok sorsáról írt riportkönyve (Csokonai Kiadó, 1991) a magyarság történelmi emlékezete szempontjából is fontos, megrendítő mű. „Az év könyve” díjat elnyert Tíz körömmel című, a kárpótlási törvény bonyodalmairól szóló művével is bizonyította otthonosságát a magyar földművelő társadalom megviselt életében (1995). Lehetett volna újságíró: ceglédi középiskolájának diáklapjában 1972-től többször közölték írásait, s közírói képességeit az egyetem lapjában, később országos fórumokon is kamatoztathatta (pl. a Hitel ben és a Napjaink ban, ahol a Gulágra hurcolt magyar asszonyokról írt szociográfiáját közölték). Az egyetemi szerkesztőségbe járástól és a publicisztikai állásról azonban másodéves hallgatóként letett, mert nem tűrte az újságírók között elterjedt politikai cinizmust és a férfi kollégák bizalmaskodását. Hogy miért mondott le a szociográfiaírásról, azt is Zsille Gábornak adott nyilatkozatában fejtette ki: ez a rengeteg időt, utazást, kutatást és kapcsolatteremtést igénylő műfaj az igazgatói, költői, regény- és esszéírói munkával kitöltött idejébe már sehogyan sem fért bele, nem beszélve 2002-től kezdődő és szakaszosan romló egészségi állapotáról. Az engem 2007-ben kétszer is meglátogató stroke és lábam bénulása is nehezítette sorsát. Esszéinek gyűjteménye (Kísért a lehetetlen, 2014), valamint két regénye (Túl a rákbarakkon, 2008; Sánta Kata, 2009) így is megmu tatja gondolatainak esztétikai és etikai értékét, több műfajra kiterjedő figyelmét. Elsősorban a költő Dobozi Esztert szeretném előtérbe állítani, de nem hagyhatom
